Arany János és a hortobágyi angol

Az 1840-es évek közepén felmerült a lehetőség, hogy Shakespeare összes művét átültetik magyar nyelvre. Nem is akárkik, a színész Egressy Gábor Petőfit, Vörösmartyt és Aranyt nevezte meg kulcsfigurákként ebben a hatalmas erőfeszítést és elszántságot igénylő munkában. A történelmi események miatt végül a tervnek csak a töredéke valósult meg, Arany János viszont később is szívén viselte az ügy sorsát. Amikor 1861-67 között ő volt a Kisfaludy Társaság igazgatója, a szervezeten belül létrejött egy Shakespeare-bizottság, amely a teljes Shakespeare kiadására vállalkozott. Arany maga a Hamlettel, a Szentivánéji álommal, valamint a János királlyal járult hozzá a megvalósításhoz.

De honnan tudott ő angolul? És tudott-e egyáltalán? Sokan hajlamosak lekicsinyleni őt „hortobágyi angolja” miatt, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy az írott szöveggel még csak-csak elboldogult, ám a beszéd - mivel nem volt alkalma nyelvi közegben gyakorolni, csakis könyvekből tanult - egyáltalán nem ment neki, a kiejtése is katasztrofálisnak bizonyult. Arany 1836-40 között rengeteg Shakespeare-t olvasott, de akkor még németül. 1842-ben Szalontán azonban kapcsolatba került egykori iskolatársával, Szilágyi Istvánnal, aki a fordítási munkák apropóján arra biztatta a költőt, hogy tanuljon meg angolul. Arany ezt meg is tette, ráadásul teljesen egyedül. Ha lett volna YouTube, a kiejtést is szépen elsajátíthatta volna.1865-67 között fordította le a Hamletet, s a művet rögtön színpadra is állították a Nemzeti Színházban. Valóban jól sikerült, máig kiállta az idők próbáját.

Aranynak nem mehetett túl könnyen az angol, amit az is bizonyít, hogy a Szentivánéji álom fordításán öt évig ügyködött, a csak valamivel rövidebb Toldit viszont fél év alatt megírta, egyéb munkái mellett. Abban az időben mégis ő számított a legavatottabb Shakespeare-szakértőnek, amint arról Géher István is részletesen írt. Arany igényes volt és lelkiismeretes, ma már egyáltalán nem számít, mennyire értette az alapul szolgáló angol nyelvet. Kosztolányi így írt a Hamletjéről pár évtizeddel később: „Micsoda zengő pompa. Mennyi lírai mélység. Milyen beszélhető és színpadi az Arany terhes nyelve. Ez igazán magyar kincs. Az új poétáink között van néhány ragyogó nyelvművész. Ki adja párját ennek a páratlan fordításnak?”

Balassi, a lábon lőtt költő

A török hódoltság ideje alatt a keresztény seregek több alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy Magyarországról kiűzzék a pogányokat. Ez volt a célja az 1591-től 1606-ig tartó tizenöt éves háborúnak is, amelynek során 1594-ben Esztergomnál vívtak véres csatát a szembenálló felek. A törökök akkoriban már nem vetették magukat olyan lelkesedéssel a harcba, mint például Mohácsnál, ahol alaposan megreguláztak minket, de a császári és magyar erők sem álltak mindig a helyzet tetőfokán. Az esztergomi vár ostrománál olyan szerencsétlen (mondhatni: amatőr) módon állították fel az ágyúk jó részét, hogy a hadviseléshez jobban értő itáliai Petrino mérnök is csak a fejét fogta (visszaemlékezése ITT). Így írt a kezdeti csatározásokról: „Az ütközet tréfás volt, mivel a mieink nem tudták megmászni a falat, az ellenség nem tudott előmerészkedni a tüzérség miatt. A mieink háttal a falnak támaszkodtak, és úgy nyomtak fel néhány embert a falakra. A törökök a túlsó oldalon, látva az előretolt ékek érkezését, előjöttek, hogy megküzdjenek velük, mi azonban tüzérségi tűzzel és puskákkal visszakergettük őket, úgy, hogy veszteségeik is lettek.” Végül a talján szakember irányításával nagy nehezen sikerült beljebb nyomni a törököket, ám a váratlan diadalon fellelkesülve Pálffy Miklós újra visszavette tőle a vezetést. Szó szerint mészárszékre küldte embereit, akik lényegében fedezék nélkül álltak a puska- és ágyútűzben. Körülbelül 100-an meghaltak, és 400-an megsebesültek a sikertelen roham során. Köztük volt a költő Balassi Bálint is.

Balassi lobbanékony természetű, nagy erejű és képzett katona volt, ám csapnivaló hadvezér, hiszen az apró, finom dolgok menedzseléséhez nem volt szemernyi türelme sem. Remekül lovagolt, ügyesen kezelte a kardot és a kopját, a lőfegyvereket azonban lenézte, az 52. verse kivételével szinte sehol sem tesz utalást a „tüzes laptákra”, vagyis az ágyúkra és ágyúgolyókra. Tragikus, hogy a vesztét éppen ez a becsmérelt fegyver okozta. Balassit egy szakállas puska golyója találta el, de olyan szerencsétlenül, hogy a diónyi lövedék mindkét combján áthatolt. Csontot és ízületet csodával határos módon nem ért, de a költő tizenegy napos szenvedés után így is belehalt sérüléseibe. Valószínűleg oldalról érhette a találat, amely ellen képtelenség volt védekezni. A szakállas puska lényegében egy fanyélre erősített primitív fémcső, amivel körülbelül olyan pontosan lehetett lőni, mint egy kapával. Ötven méteren belül viszont kegyetlenül pusztítónak bizonyult, átvitte a páncélt, még a lovat is. Balassi sebét Mátyás főherceg borbélya (vagyis orvosa) kezelte, de nem túl szakszerűen, amit már a kortársak is szóvá tettek. Talán ha a borbély hallgatott volna magyar kollégáira, a költő túlélhette volna az esetet. Mindezzel együtt Balassi aligha lehetett jó állapotban, szóba került a lába levágása is, ám végül erre valószínűleg nem került sor. A katonaköltő a nagy lázzal járó vérmérgezésbe halt bele, és a Hibbén lévő családi sírboltba temették el.

Esztergomban 1938-ban szobrot emeltek Balassinak, s a krónikások feljegyezték, hogy a ceremónián „hivatalosságok megittak 100 liter világos Szentjános sört”. Egészségükre váljék, már akkor is a potya volt a menő a politikában. A II. világháborúban egyébként a szobor megsérült, a helybéliek szerint a lábain ment át néhány golyó. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát...

Karinthy és az elferdített Micimackó

Alan Alexander (A. A.) Milne angol író 1926-ban adta ki az első Micimackó-könyvét, bár egy történet már az előző karácsonyon megjelent egy londoni lapban a jámbor mackóról. Angolul a jószágot Winnie-the-Pooh-nak hívják, nálunk Karinthy (Emília) fordításában kapta az eredetire cseppet sem hasonlító nevét. Az eredeti „keresztapa” Milne fia, a később könyvesbolt-tulajdonosként dolgozó Christopher Robin Milne volt, aki a londoni állatkertben élő medvebocs után nevezte el az egyik játékmackóját Winnie-nek. Ez a bizonyos eredeti Winnie még az I. világháborúban érkezett Angliába, mégpedig egy kanadai katona adományaként, aki szülővárosa, Winnipeg után nevezte el az állatot. A Pooh pedig egy hattyú neve volt, Christopher Robin másik kedvence. Az egyik mesében egyébként később maga az író is magyarázatot adott a Winnie-the-Pooh névre. Történt, hogy Micimackó mézet akart csenni egy fa tetejéről, ezért belekapaszkodott egy léggömbbe, hogy felhőnek álcázva magát (őrület) érje el célját. A karja azonban úgy elzsibbadt, hogy egy hétig csak felfelé tudta tartani őket. Ha egy légy szállt az orrára, nem volt képes mást tenni, csak fújt egy nagyot (innen a „pooh” hangutánzó szó, ami kb. a magyar „pfú”-nak felel meg). Christopher Robinból nálunk Róbert Gida lett, ami megint csak őrület, de jó.

A regény Magyarországon nem túl nagy késéssel, 1935-ben jelent meg. Fordítóként Karinthy Frigyest tüntették fel rajta, de csak azért, hogy jobban eladható legyen. A valódi munkát testvére, Karinthy Emília végezte el helyette, aki igazi nyelvzseninek számított. Karinthy Márton Ördöggörcs című könyvéből is tudjuk, hogy a nő ugyan „komplett elmebajos” volt, de ha valaki spanyolul diktált neki egy szöveget, azt rögtön oroszul írta gépbe. Legalább 15-20 nyelvben mozgott otthonosan, így a viszonylag egyszerű Milne-szöveg sem okozott neki gondot. Emíliát a családban Micinek nevezték, ezért lett a főhősből Micimackó, de hogy maga keresztelte-e el a medvét így, vagy az íróként dolgozó testvére, azt nem tudjuk. Karinthy Frigyes mindenesetre bele sem nézett a fordításokba, csak dobta tovább azonnal a kiadóhoz. Minek is nézett volna? A családban ő volt a nyelvi antitalentum, németül épp csak bagadozott, angolul pedig egyáltalán nem tudott. A magyar Micimackó annak ellenére remekül sikerült, hogy inkább átdolgozás, mint fordítás, Milne aligha ismerne rá a karaktereire és történeteire. Valószínűleg Karinthy nem sejtette, hogy a könyv ilyen sikeres karriert fog befutni, ezért nem aggodalmaskodott különösebben az összecsapott bérmunka miatt.

Emília, vagyis Mici néni egyébként valóban őrült volt, egy alkalommal például finom úri társaságban csinált nagyjelenetet. Váratlanul térdre borult, és így szólt a jelenlévő írókhoz, professzorokhoz: „Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!” Adtak neki, mire Mici néni elégedetten berakta a retiküljébe, és elvonult. Jó sztori, ilyen laza volt az egész család.

Csokonai, akit sírba vitt egy temetés

Nem szabad verset írni, mert a költők néha korán halnak. Csokonai Vitéz Mihály például nem sokkal a 31. születésnapja után távozott az élők sorából, miután megfázott egy temetésen. Mecénása, a nagyváradi Rhédey Lajos gróf kérte fel, hogy írjon egy alkalmi verset felesége búcsúztatására, akit a pletyka szerint éppen maga az uraság rakott félre az útból (megmérgezte), miután összeszűrte a levet az egyik szolgálójával. Zavaros és titokzatos történet, Csokonainak sem tetszett, de elvállalta a költemény megírását és felolvasását, mert bízott a gróf hosszú távú anyagi támogatásában.

A költő szekéren döcögött el Nagyváradra, ekkor szedte össze azt a tüdőgyulladást, amelybe végül belehalt. Tavasz volt, de rossz idő, nem lehetett kellemes a hűvös áprilisi szélben (1804-et írunk) így utazni. Ha kapott volna előleget, alighanem zárt postakocsival ment volna, de Rhédey ennél zsugoribb volt. Csokonai fürdőzéssel és borral próbálta kúrálni magát, bár pár aszpirin kétségkívül hatásosabb lett volna, de azt csak a század végén fedezték fel. Csokonai hosszú hónapokig tartó gyengélkedés után, 1805 januárjában meghalt, és a debreceni Hatvan utcai temetőben (a mai Dorottya utca környékén) helyezték örök nyugalomra. És ekkortól született meg lassan egy legenda, amelynek a Rákosi-korszakban igyekeztek utánajárni.

Juhász Géza irodalomtörténész, a debreceni egyetem (akkor KLTE) tanára régóta szeretett volna utánajárni annak a híresztelésnek, miszerint Csokonai sírjában kéziratok, vagyis kiadatlan művek vannak. Például az Árpádiász, azaz az Árpád című eposz, amelyet a költő az 1790-es évek közepén elkezdett, de soha be nem fejezett. Juhász Géza tehát elhitte a mendemondát, miszerint „a megszomorodott szívű anya (Diószegi Sára, 1755-1810) a megmaradt kéziratokat a fiának a feje alá tette a koporsóba”, ezért engedélyt kért és kapott az exhumálásra. Jó viszonyban volt Révai Józseffel, az 1948-53 közötti időszak nagyhatalmú kultúrpolitikusával, így férhetett hozzá a sírhoz. Úgy tervezte, létrehozza majd a debreceni költők, írók panteonját, ahol a Csokonai-maradványok is helyet kaptak volna. Ebből a célból meg is bízta Medgyessy Ferenc szobrászművészt egy 3 méteres kőszobor, a Géniusz megtervezésével. Az alkotás potom 63 ezer forintba került volna, akkor, amikor egy miniszteri fizetés 5-6 ezer forint körül alakult, így a tervet jegelték. Medgyessy csak egy bronzmintát készített el, de Csokonai sem lett meg. Mindössze egy koponyacsont felső részét, valamint lábszárcsontokat, csigolyákat találtak, a többit megette a fertőtlenítő meszes homok. Állítólag három személyt temettek a sírba, a költőt és két testvérét, s az egyik maradványon a tbc nyomai is felfedezhetők voltak. Más verzió szerint nem is Csokonai sírját tárták fel, mert az néhány méterrel odébb helyezkedett el, nem pedig a tiszteletére emelt vasgúla alatt.

Kéziratot sem találtak – ha volt is, elemésztette az idő. Amikor Juhász Géza 1968-ban meghalt, a Géniusz bronzmintáját rátették a sírjára. Ezt azóta ellopták.

Így élt Petőfi Sándor

A mai oktatás egyik legnagyobb hibája az, hogy képtelen testközelbe hozni azokat az alanyokat, akikről a diákoknak tanulniuk kellene. Tudom, hogy kevés az idő, és sűrű az anyag, de ha folyton csak ikonokat mutatunk fel a gyerekeknek, attól az egész unalmassá és érdektelenné válik számukra. Nyáry Krisztián nem véletlenül ért el mostanában nagy sikereket a témák bulváros feldolgozásával.
Ott van például Petőfi, aki mindössze 26 évet élt, de hihetetlenül izgalmas dolgok történtek vele. Erre legutóbb a 444.hu cikke kapcsán eszméltem rá, amelyben a költő vonatútjáról (is) olvashatunk. Fogalmam sincs, mi vezethette arra, hogy 1846-ban felüljön a Pest-Budáról Vácra tartó szerelvényre, amely az ország első közforgalmú vasúti pályáján haladt végig, s amely vonat természetesen akkor még gőzmozdony volt. De nagyon tetszett neki, verset is írt róla.
Kicsit korábban pedig fényképet készíttetett magáról, vagy ahogy akkoriban hívták: dagerrotípiát. Ez is új technikának számított, 1839-40 körül kezdett elterjedni, vagyis Petőfi kétségkívül vonzódott a "menő" dolgokhoz. Ha most élne, alighanem Facebookozna, twitterezne, fotókat nyomna ki az Instagramra - bár nem feltétlenül magáról, mert ahhoz túl hiú volt. Az arca tele volt pörsenésekkel, nem szerette a tükörben nézegetni magát, és folyton beleszólt abba, hogyan nézzenek ki a róla készült festmények, grafikák, kőnyomatok. A festőbarátok megőrültek tőle.

A dagerrotípia technikája alig 20 évet élt, az 1850-es években derült ki róla, hogy a fotografálás zsákutcája. De erről Petőfi még nem tudott, így ő is modellt állt egy barátjának, a színész Egressy Gábornak (az ő öccse, Béni szerezte a Szózat zenéjét). Pontosabban modellt ült, mert akkoriban olyan hosszú expozíciós idővel kellett számolni, hogy a procedúra akár órákig is eltartott. A bátor vállalkozót általában leültették, és még fejtámaszt is adtak neki, nehogy bemozduljon a kép. Persze, így is gyakran előfordult, hogy valakinek három szája lett a fotón. A dagerrotípia egyébként nagyon szép képet adott (ha sikerült), tokban tartották, mint egy ékszert, s pontosan derékszögben ránézve olyan fényesen csillogott, mint a tükör. Sokan ezért gondolják, hogy Petőfi Szendrey Júliának akarta ajándékba adni a ránk maradt példányt, de lemondott róla, amikor meglátta a képet a pörsenéses arcával.
A dagerrotípia elkészítése nem volt olcsó, két pengő forintba került, Petőfi pedig vándorszínészként havi 28-at keresett, igaz, később már ennek a többszörösét. Egressy Gábor Párizsból szerzett magának kamerát, és meglehet, hogy baráti alapon (ingyen) fotózta le a költőt. Mivel nem volt szakember, a képei mulandónak bizonyultak, nem rögzítette őket megfelelően. Petőfi képe is megfeketedett, bár ő nem is tartotta nagy becsben. Amikor meglátta, milyen lett, gyorsan eldugta, és nem vette elő többé. Sértődötten csak ennyit mondott róla, ha megkérdezték: "Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." Feltételezik, hogy a színészkedő Petőfi többféle arckifejezését is megörökíthette Egressy, s a költőnek ez a komoly tetszhetett a legjobban, ezért kapta meg ajándékba.

A dagerrotípia 1868-ban került újra elő, Petőfi István ("István öcsém") vette át Szendrey Júlia hagyatékával együtt. Tíz évvel később a testvér így nyilatkozott a fotóról: "a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők". Próbálták feljavítani, de inkább csak ártottak neki. Szakszerű restaurálására az 1950-es években vállalkozott Escher Károly fotóművész, neki köszönhetjük a mai verziót. Hígított ciánkáli oldatot használt, amivel örökre tönkre is tehette volna, ezért próbából egy másik fekete dagerrotípián próbálta ki először a módszert. Bevált, és akkor derült ki, hogy a próbalemez pedig Kossuth Lajos egyik ismeretlen fotója volt...További részletek a neten, rengeteg a hasznos oldal.

Néha ki kell mászni az ablakon

Még most bukkantam rá egy tavalyi interjúra, amely a svéd íróval, Jonas Jonassonnal készült. Érdekes és tanulságos, ahogy mondani szokták, s arra hívja fel a figyelmet, hogy egy könyv elolvasása előtt érdemes magát a szerzőt is jobban megismerni.

Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, nem túl szerencsés, mégis valahogy könnyen megjegyezhető című regényével került be az irodalomba. A könyvet legalább 35 nyelvre fordították le, és több millió példányban kelt el, de máris közeleg az újabb történet, az analfabétáról, aki tudott számolni. Én mindig hittem abban, hogy egy történetben bőven elfér a humor is, és lám, Jonasson is tudott újat hozni a milliónyi, sötét és esőszagú skandináv krimi mellé.

Ami a szerzőt illeti, korábban komoly karriert futott be a médiában, de aztán rájött, hogy a hajtás nem minden. 10 millió fontért eladta hát a 100-nál is több embert foglakoztató cégét, gyökeresen megváltoztatva addigi életét. Kimászott ő is az ablakon. 44 évesen csak a neten talált magának feleséget, akitől hamarosan elvált, ám az 5 éves kisfiuk nála maradt. Most együtt él egy svéd szigeten a gyerekkel - és rengeteg állattal. Infralámpa alatt, odabent tartja a kiscsirkéket (mint nagyanyámék:), és azok sokszor még az ágyába is bebújnak.

A százéves ember regényét annak idején hat svéd kiadónak is megmutatta, és az utolsó harapott rá. "Elolvastam a felét, és ki akarom adni" - érkezett a lelkes jelzés a kiadótól. "A felét vagy az egészet?" - kérdezett vissza pimaszul Jonasson, de az üzlet persze megköttetett. Hogy mi ebből az egészből a tanulság? Nem sok minden, legfeljebb csak annyi, hogy ne féljünk néha gyökeresen változtatni mindazon, amiben benne vagyunk. Ki kell mászni az ablakon.

Dan Brown: Inferno – elolvasva

Akárki akármit mond, Dan Brown egy-egy új könyvének megjelenése mindig esemény. Így volt ez most is, pedig ezúttal „csak” négy évet kellett várni a legújabb regényre. Az Inferno a hatodik art thrillerje a szerzőnek, és a negyedik a Robert Langdon-történetek sorában. Csak Angliában 230 ezret adtak el belőle az első héten, hat hét alatt pedig az első körben nyomott 4 millió angol nyelvű példány is elfogyott. Én szeptember közepe táján jutottam a magyar nyelvű kiadáshoz, és - bár nem számítok gyorsolvasónak - két hét alatt végeztem vele. 650 oldal, de szokás szerint jó szellősen szedve, ezért eteti magát.

A cselekmény (igyekszem nem spoilerezni) Firenzében indul, és nagyobbrészt ott is bonyolódik, csupán a végkifejletben kerülünk át egy másik országba. A regény eleje érdekes, szokás szerint megragadja a figyelmet, és - DB általános koreográfiája szerint - egy meghökkentő halálesettel veszi kezdetét a cselekmény. A szerző itt is igyekezett nagyjából egyetlen városba, és egyetlen napba préselni a sztorit, ami nekem már Az elveszett jelképnél sem igazán tetszett, és most is kicsit erőltetettnek éreztem. Miért baj az, ha a szereplők alszanak a történet közben? Inkább ők tegyék, mint az olvasók...

Mert, sajnos, velem most előfordult, hogy a könyv kifejezetten untatott. A 160. oldal körül már azt a kérdést is feltettem, hogy Mi ez a bugyutaság?, végül aztán erőt vettem magamon, és továbbolvastam. A dőlt betűs részeket csak a vicc kedvéért írtam bele az előző mondatba, mert Dan Brownnál sem múlhat el úgy oldal, hogy ne lennének rajta/benne ilyen kiemelések. Pontosan nem értettem, mi célt szolgálnak, talán ha a végén ezeket egybeolvastam volna, akkor kiadtak volna valami plusz történetet... de nem, ez aligha valószínű, szóval inkább hagyjuk. Az is bosszantó, hogy Langdon 208-as IQ-val rendelkező női kísérője néha milyen gyermeki naivitással tud rácsodálkozni a legtriviálisabb dolgokra. Nem tudom elképzelni például, hogy egy szuperintelligens ember még sohasem hallott a középkori doktorok csőrös pestisálarcáról. Jó, tudom, hogy mindezt az átlagolvasók miatt kell szájbarágósan kifejteni, és való igaz, hogy ez a könyv is tele van töméntelen mennyiségű kultúrtörténeti érdekességgel, ami miatt nekem DB mindig az egyik kedvencem marad.

Annak ellenére mondom ezt, hogy - véleményem szerint - az Inferno az eddigi leggyengébb regénye. Az alapötlet szokás szerint jó, de a kivitelezés valahogy most nem sikerült. Nincs a történetben igazi gonosz sem: ha valaki majd az elolvasása után belegondol ebbe, alighanem igazat ad nekem. Summa summarum: DB egy kicsit fáradtabb és kényelmesebb, mint korábban, de még mindig jó, ám ha valaki most akar tőle olvasni valamit először, akkor ne az Infernóval kezdje a sort. Nálam továbbra is az Angyalok és démonok viszi a prímet, és hiszek benne, hogy a szerző hamarosan újra felkaptat ennek magaslatára.

Mindent kiadó kiadók

Időről-időre előkerül a mindenféle könyvet kiadó, főként kezdő - és jóhiszemű - írókra vadászó kiadók témája. Legutóbb a 168 Óra foglalkozott a Novum Verlaggal, amelynek tényleg mindenhol ott van a hirdetése, de szerintem hasonlóan működik a Lilli és az Álomgyár is, valamint egy csomó más hasonló cég.

Amikor valaki írásra szánja el magát, és hónapok, évek múltán úgy érzi, végre kész a "nagy mű", rögtön a publikáláson kezd el gondolkodni. A bátrabbak valamelyik ismertebb kiadóhoz fordulnak először, ahonnan többnyire semmiféle választ nem kapnak. Elhiszem, hogy sok a silány kézirat, de biztos vagyok benne, hogy így értékes művek is elkallódnak. A kiválasztási rendszer idehaza minősíthetetlen. Talán ha lennének ügynökök, akik folyton nyomulnának az ígéretesebb könyvtervekkel, más lenne a helyzet.

Az első csalódások után a kezdő író a magánkiadás felé fordul. A Novum és társai pedig azzal kecsegtetik, hogy mindenféle ellenvetés nélkül kinyomtatják a művét, sőt még reklámozzák és terjesztik is. Ez pedig nem hazugság, legfeljebb füllentés: a net korában nem nagy kunszt reklámokat elhelyezni legalább a saját honlapunkon, illetve árulni a könyveket - szintén ugyanott. Csakhogy az efféle kiadók webáruházait legfeljebb azok látogatják, akik maguk is magánkiadásra vállalkoztak, illetve az elsőkönyves írók rokonai, akik talán egy-két példányt meg is vásárolnak a könyvekből.

Az íróval kifizettetik a korrektúrázás, szerkesztés, tördelés, nyomtatás, reklámozás és terjesztés költségeit akkor is, ha ezek mögött nincs mindig tényleges munkavégzés. Legalább félmillió forintot szednek be személyenként, mert az emberek elhiszik, hogy a könyvkiadás ennyire drága. Pedig ha vennék a fáradságot, és utánanéznének, akkor sokkal kevesebből is kijöhetnének. Számoljuk például 500 példánnyal, és - mondjuk - egy A/5-ös, 200-250 oldalas fekete-fehér könyvvel, színes, ámde puha borítóval. Ennek a nyomdaköltsége valahol 100-150 ezer Ft közt alakul, s messze ez jelenti a legnagyobb tételt. Persze, ha valakinek rossz a helyesírása, és képtelen összeszerkeszteni a fejezeteket, akkor külső segítségre lesz szüksége, ami szintén több tízezres kiadást jelent. Jó, ha ismerünk egy tördelőt is, aki baráti alapon előkészíti nekünk nyomtatásra a kiadványt.

Mindent összegezve, szerintem a Novum-félék által kért díj bő feléért (300-350 ezer Ft) már kezünkben tarthatjuk a saját könyvünket, a maradék pénzünket pedig promócióra fordíthatjuk. A nagyobb kereskedői láncokhoz kezdőként szinte lehetetlen bejutni, így az elsőkönyveseknek bele kell nyugodniuk, hogy művüket legfeljebb a saját csatornáikon (Facebook, Twitter, Moly, Rukkola, olvasói csoportok, egyéni weboldal) promótálhatják. És érdemes néhány tiszteletpéldányt kiadóknak is elküldeni, akik az emailen befutó kéziratoknál a kész termékeket mindig szívesebben fogadják.

Dióhéjban ennyi jó tanács most elég, mert ebből is látszik, hogy a könyvkiadás ugyan nem a világ legegyszerűbb dolga, de józan ésszel, odafigyeléssel elkerülhetjük a csapdákat. Akit komolyan érdekel a téma, az ne csak írjon, hanem olvasson self-publishing oldalakat, ahol szintén tanulságos esetekkel találkozhat.     

Társszerzők: kettesben is lehet könyvet írni?

A társszerzőség témája - furcsa módon - a legjobban kereső írók friss listája kapcsán jutott eszembe. Az élen természetesen E. L. James áll, aki a Szürkével nagyon beletalált valamibe, de Dan Brown sem áll rosszul, aki máris eladott 369 ezer darabot az Infernóból, így 22 millió dollárt keresett. És hol van még a karácsony?
Náluk is érdekesebb viszont most James Patterson, aki 66 évesen is uralja a piacot. Nemcsak a felnőtt thrillerek kategóriájában, de lassan a young adult (fiatal felnőtt) kategóriában is, ami könnyen gyanút ébreszthet bennünk. Hogy bírja ezt az őrült tempót egyedül? Sehogy. Körülbelül 65-70 regénynél tart, ezeknek a kétharmada New York Times-bestseller, de Patterson csak afféle ötletadó a legtöbbnél, a műveket "szellemírók", "társszerzők" írják, természetesen masszív felügyelet mellett. Patterson jóváhagyja a vázlatot, átolvassa az első változatot, beleír a szövegbe, és persze ellenőrzi a végeredményt is. Egy 2009-es interjúban például azt mondta, hogy éppen 29 kézirat fekszik előtte különféle készültségi állapotban, és mind arra vár, hogy dolgozzon rajtuk. Számomra ez nem klasszikus regényírói munka, de ha működik, hát Istenem...
Ennél a módszernél sokkal gyakoribb az, amikor ketten dolgoznak egy szövegen. Ez sem túl könnyű, mert folyton kompromisszumokat kell kötni, de valahogy megoldható a dolog. Pintér Bence és Pintér Máté (A szivarhajó utolsó útja c. regény szerzői) egy beszélgetés során például úgy nyilatkoztak, hogy a sztorit együtt találják ki, de a megírást már külön végzik, előre felosztott rend alapján. Más interjúk kapcsán azt szűrtem le, hogy a legtöbben azért vállalják a társszerzőséget, mert így kevesebbet kell írni, gyorsabban halad a munka, és amiben gyengébbek vagyunk, azt rábízhatjuk másra. A társszerzők ráadásul erőt adhatnak egymásnak, ha lanyhul a lelkesedés, szóval rengeteg előnnyel jár a módszer. Én mindezzel együtt is a legmagányosabb munkák közé sorolom az írást, amit nagyon nehéz lehet mással megosztani.

Még mindig olvassák - újabb kritika a Makedónról

Szandi is elolvasta A makedón összeesküvést, amely több mint egy éve jelent meg, de valahogy valaki mindig „beleakad". Nagyon örülök neki, és annak is, ha kivesézik. Szandi nagyon alapos munkát végzett, akkurátusan számba vette a negatívumokat és pozitívumokat. Akadt mindből elég. :) Rengeteget tanultam ebből is, köszönöm a fáradozást!

„Egy egyszerű vallomással kezdem: nagyon imádom Dan Brown Robert Langdon sorozatát, és mivel nem olvashatom azt a végtelenségig, folyamatosan keresem azt a könyvet, amely viszonylag hasonló alapokon nyugszik. Így kezdődött egy három napos viszonyom A makedón összeesküvéssel...”

Folytatás itt.

Újra Dan Brown - avagy mit tudhatunk az Infernóról?

Körülbelül egy hónap múlva jelenik meg a Gabo kiadásában Dan Brown új regénye, az Inferno, amely főleg Firenzében játszódik, a cselekménye pedig Dante körül bonyolódik. Már biztos, hogy ezt a Robert Langdon-históriát is megfilmesítik, de előtte azért jó lenne magyarul is elolvasni. Amíg ez nem megy, arra gondoltam, összeszedem a hozzáférhető recenziókat és egyéb információkat.

Érdekes, hogy a regény már a Molyon is megjelent,eddig 10-en adtak rá csillagot, és átlagosan 81%-osra értékelték (3-astól 5-ösig van minden). Ez nem olyan rossz. Ha megjelenik a magyar változat, megérkeznek a fanyalgók is, akik majd lehúzzák 60-65% környékére. Ez így természetes, mert ha valaki népszerű, akkor sokan olvassák, de ugyanakkor - a nagy számok törvénye értelmében - arányaiban kevesebbeknek tetszik. Az már biztos, hogy a borítón lévő ábráknak is van szerepük a történetben, ami mindenképpen érdekes újításnak tűnik.

A Molyon két írott értékelést találtam, az egyik így hangzik:

"Nem estem tőle hanyatt, arra jó volt, hogy egy kicsit olvassak angolul is, de magyarul már nem biztos, hogy bevállalnám. Most éppen a firenzei műemlékek, műtárgyak és Dante köré kanyarított mesét Dan Brown, szokás szerint a jófiúkról kiderül, hogy ők a rosszfiúk és fordítva, közben Langdon prof száguldozik fel-alá és megpróbálja megmenteni a világot. Mintha egy képlettel állítaná elő ezeket a könyveket, a sokadiknál már egyáltalán nem hoz lázba."

Ha valaki egy műfajban alkot, valóban fennáll a veszélye a kiszámíthatóságnak, de nem hiszem, hogy ez baj lenne. Robin Cook orvosi krimijei ma is olyan izgalmasak és meghökkentőek, mint régen? Ez a dolog nem erről szól, hanem arról, hogy mindig megkapjuk a szerzőtől azt, amit várunk tőle.
A másik vélemény:

"Utópia-koppintás, de jó.” A szűkszavú értékelés nem sokat árul el a cselekményből, bár a hangulatra jól utal. És amit akkor még tudni kell az Infernóról:
A főszereplő újra Robert Langdon, a segítője ezúttal Sienna Brooks. A Goodreads nevű oldalon 3000 kritika jelent meg a könyvről, s ezekből kiderül, hogy a sztori most is kb. egy nap alatt játszódik. Langdon egy kórházban ébred, és természetesen fogalma sincs róla, hogyan került oda. Aki nem szereti a spoilereket, az inkább ne olvassa tovább, mert már az elején az is kiderül, hogy a főhősre rálőttek, és a fejsérülése miatt nem emlékszik semmire. Miután a szeme láttára megölnek egy orvost, megkezdődik a szokásos hajsza. Ekkor ismerkedik össze Siennával, aki segítője és kalauza lesz (gondolom úgy, mint Danténak Beatrice). Többet most magamnak sem szeretnék elárulni, ezért zárásként csak annyit, hogy a történetben újra igen komoly veszély fenyegeti a lakosokat (valami hasonló, mint Rómát az Angyalok és démonokban, csak ez nem antianyag, hanem... szóval más), és van egy gonosz társaság is, amely a Consortium nevet viseli. Aki nem bírja kivárni a magyar verziót, az itt többet is elolvashat a cselekményről, de azt hiszem, jobb lesz, ha saját magunk alkotunk majd ítéletet a regényről.

Még egy kritika a Makedónról

Rég nem látott barátom, Balogh Péter, akit a 20 éves érettségi találkozó sodort ismét a közelembe, elolvasta A makedón összeesküvést, és kéretlenül is írt róla pár sor kritikát. Mivel meglehetősen jól sikerült (legalábbis sikerült úgy átírnom :), most ide is mellékelem. Egy szerzőnek fontos minden észrevétel, nem akarok egyet sem kihagyni. A hazai "könnyű műfajú" írókat általában széles körben elkerüli a kritika, pedig az olvasók léteznek, csak valamiért nem akarnak megszólalni. A Molyon kívül nem is ismerek egyéb olyat webhelyet, ahol tömegében lehetne ismertetőket olvasni. Íme a Péteré (köszönettel ismét):

"Végére értem a könyvnek, és minden elismerésem! El kell mondanom, hogy nem egyszerűen olvasói szemmel követtem a kalandokat. Régóta álmodozok arról, hogy én is könyvet írok. Valamikor '99-ben éreztem azt, hogy most még jobban akarok írni, mint eddig bármikor. Mondjuk egyelőre kérdéses, hogy mikor fogom elkezdeni - vagy, hogy egyáltalán el fogom-e kezdeni.

Na, de visszatérve a könyvedre, elmondom mi tetszett benne. Először is a szellemi színvonal: ebből a könyvből tényleg lehet tanulni. Jól olvasható történet. Én nagyon lusta vagyok olvasni, még abba is nagy nehezen kezdek bele, ami érdekel, és abbahagyok zseniális írásokat (mint pl. Szerb Antal - Utas és holdvilág). A könyvedből simán elolvastam 100 oldalt (ennyi olvasás után már bőven vakarózni szoktam :), úgy, hogy észre sem vettem, mennyit olvastam. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan a végére érek.

A kultúrtörténeti thriller szerintem nagyon szerencsés választás. Szerintem ezt is nyugodtan sorolhatom a kedvenceim közé, erre pont a könyved világított rá. Nem azért nem olvastam eleddig ilyen könyveket, mert kerülöm őket, csak egyszerűen nem sodort elém ilyesmit az élet A makedón összeesküvés előtt."

Beszélgetés rólam, velem

Kedves íróbarátom, Bíró Szabolcs a Netbarátnő számára készített őszerénységemmel egy hangulatos interjút. Ezúton is köszönöm neki és az oldalnak az érdeklődést, és az inspiráló kérdéseket.

„Mikor érezte életében először, hogy írnia kell? Mi lett ennek az első írásnak a sorsa?
Akkor éreztem először, amikor az egyetemen „felkért rá” az egyik óraadó tanár. Nem volt mit tenni, muszáj volt valamit letenni az asztalra. Ha jól emlékszem, filológia és verstan volt az óra neve, és ennek megfelelően költeni kellett. A versem – úgy rémlik – jól sikerült, hosszú időre el is tettem magamnak. Egy Arany János-parafrázis volt (ismert költő stílusában kellett verselni), amolyan ballada-szerű. Az első néhány sora meg is ragadt a fejemben...”

A vers és a folytatás ITT.

Újabb animált gif: egy Shakespeare-portréról

A múltkor Leonardo Hermelines nő című portréjához készítettem animált gifet, amely akkora sikert aratott, hogy kedvet kaptam egy újabbhoz. Ezúttal Shakespeare a téma, a muníciót pedig Bill Bryson kiváló könyve szolgáltatta. A címe egyszerűen csak Shakespeare - Az egész világ színház, és az Akadémiai Kiadó jelentette meg. Érdemes volt, rég olvastam már ilyen érdekeset (a bogácsi strandfürdő étlapját most ne számítsuk ide).

Inferno: magyarul szeptemberre

Régen írtam már Dan Brown vadonatúj regényéről, az Infernóról, pedig ezt mindig hálával fogadja a blogolvasó közönség. A legfrissebb információm a magyar változatról a regényt idehaza kiadó Gabótól származik, vagyis a legautentikusabb forrásból. Sok mindent érthetően nem akartak elárulni (például azt sem, hogy Inferno vagy Pokol lesz-e a cím), annyit viszont sikerült megtudnom, hogy a tervek szerint augusztus végén-szeptember elején jelenik meg magyarul a könyv. Ez engem kellemesen meglepett, mert végre nem a karácsonyi dömpingre időzítenek egy ilyen nagy durranást.
Az Inferno a Barnes and Noble Top 100-as listáján "természetesen" most is az első helyen áll, ami nem nagy csoda, hiszen a bestsellerszerzők közül - ezt tudtuk előre - idén Dan Brown robbantott egyedül, a többiek még dolgoznak az új műveiken. Bár ki tudja, mindig felbukkanhat egy-egy fekete ló az éjszakából, mint azt a Szürke-trilógia példája is mutatja. Néhány érdekes fejlemény azt mutatja, hogy egyáltalán nem szabad lebecsülnünk a hasonló sikerkönyvek hatását. Nemrég egy Laurie Garrett nevű hölgy igyekezett tisztázni magát a CNN-en, mert az Inferno egyik karaktere (ráadásul negatív szereplője) szinte egyértelműen vele volt azonosítható. Pontosabban azzal a poszttal, amit betölt a WHO-nál. Dan Brown hiába hangsúlyozza folyton, hogy kitalált szereplőkkel és cselekményekkel dolgozik, sokan nem tudják elválasztani a fikciót a valóságtól.
Firenze viszont kapva kapott az alkalmon, hogy a történet jó része náluk játszódik: már meg is indították a regényhez kapcsolódó városfelfedező túráikat. Az elvakult rajongók Robert Langdon és a mostani női főhős, Sienna Brooks nyomában haladhatnak, a röpke négyórás túrát egy művészettörténész vezeti. No, ha más nem, annyi haszna legalább ennek a regénynek is lesz, hogy ragad az emberekre egy kis pluszműveltség.

Művészettörténet dióhéjban

Régóta gondolkodtam már azon, hogyan lehetne a művészettörténetet vonzóvá, könnyen emészthetővé tenni a szélesebb közönség számára is. Rengeteg érdekes dolog mondható el egy-egy festménnyel, szoborral kapcsolatban, amit azonban nehéz úgy tálalni, hogy ne tűnjön szájbarágásnak.

És végre, megtaláltam a megoldást egy pofonegyszerű módszer, az animált gif segítségével. Igazából nem én találtam ki (ha rajtam múlna, még a kerék sem létezne:), hanem ez az oldal, de nem szégyelltem lekoppintani, és ha lesz időm rá, alkalmanként gyártok majd egyet-egyet. Az első Leonardo da Vinci ismert képéhez (nem, nem a Mona Lisa, ne ijedjetek meg), a Hermelines nőhöz készült. Azért éppen ezt választottam, mert a festmény fontos szerepet játszik A Midász Társaság című (egyelőre kéziratban létező) regényemben, amely A makedón összeesküvés folytatása lesz.

Íme, a végeredmény. Hát nem egyszerű?

Dan Brown-könyvbemutató Londonban

A Hungarian Geographic blog szerzője nemrég Londonban járt, mégpedig Dan Brown új regényének, az Infernónak a hivatalos bemutatóján. Hú, de irigylem érte... :) A beszámolót nála olvashatjátok el. Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet.

"Lehetne-e izgalmasabb és sejtelmesebb helyszínt találni egy ilyen együttlétre, mint a legrégebben (1717) alapított szabadkőműves Egyesült Nagypáholy angliai központja, ami nemcsak a Szabadkőművesek Múzeumának és Nagykönyvtárának ad otthont London szívében, hanem ennek a titkos rituális szokások mentén működő mozgalom Nagytemplomának is? Dan Brown legújabb regényének, az Inferno múlt heti világpremierje óta - aminek megjelenési időpontja (5/14/13) a PI számértékének fordított sorrendje - most találkozhatnak először a rajongók és a sajtó képviselői Robert Langdon, a vallási szimbólumok és ikonológia professzorának szülőatyjával Londonban, kinek főhősének a kalandjait ezúttal Firenzén és Velencén keresztül Isztambulig követhetik az olvasók." Folytatás ITT.

Eltérő borítók - ugyanaz a könyv

Angol-amerikai-német verziók

A Dan Brown-féle Infernónál is rögtön szembetűnhet az az érdekes jelenség, hogy a különféle államokban többnyire más és más borítóval jelenik meg ugyanaz a könyv. Megpróbáltam utánanézni a dolognak, és számomra az a magyarázat tűnt a leghihetőbbnek, amely a piaci szempontokra hivatkozik.
Az egyes országokban - még azonos nyelv esetében is - természetesen más és más kiadók adják ki a könyveket (az Infernót például Amerikában a Doubleday, Angliában a Transworld, de kedvesen felhívták a figyelmemet a német verzióra is, amely szintén eltér a többitől). Ilyenkor a kiadóknak joguk van saját borítót tervezni, igazodva a helyi közönség ízléséhez (ezek után kíváncsi leszek a magyar változatra). Az a fontos, hogy az adott könyv minél nagyobb eladást generáljon, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy megfogja az olvasókat. Amerikában például a harsányabb színeket kedvelik, Angliában pedig a visszafogottabbakat - nálunk nem tudom, mi a helyzet, ebből a szempontból elég vegyes a kép.

Az Inferno esetében a borító kapott egy pluszfeladatot is,a rajta szétszórtan elhelyezett CATROACCR betűsornak ugyanis - állítólag - lesz valamiféle szerepe a cselekményben is. Erről bővebben itt.

És végezetül a Dan Brown-mánia egyik nagy veszteséről is hadd szóljak: Steve Berrynek is megjelent egy új Cotton Malone-regénye, a The King's Deception, amely a Goodreads oldalán eddig 4,04 csillagot ért el a maximális 5-ből. Én nem vagyok oda annyira Berryért, de a könyvet jó szívvel ajánlom a műfaj kedvelőinek.

Dan Brown: Inferno - megjelent!

Úgy látszik, afféle nemhivatalos Dan Brown-szószóló lettem, de szívesen teszem, mert az ő írásmódszere áll a legközelebb ahhoz, amit valaha szeretnék távolról megközelíteni. Szóval, május 14-én megjelent (angolul) az új regény, az Inferno, amelyre "csak" négy évet kellett várni, míg előtte Az elveszett jelképre hatot.

Természetesen azóta néhányan már elolvasták, és természetesen páran fanyalognak is rajta, mintha egy egyszerű art thriller-szerzőn bármiféle "magasirodalmi" szabályt vagy előírást számon lehetne vagy kellene kérni.
A Daily Mail egyszerűen csak marhaságnak ("bilge") titulálta, de ugyanakkor letehetetlennek, s elsütött egy kis spoilert is: a regényben Robert Langdon egy halálos vírus elterjedését próbálja megakadályozni.
A Telegraph két csillagot adott rá az ötből, azzal az indokkal, hogy ez DB legambiciózusabb regénye - ugyanakkor a legrosszabb is. Gondolom, ez a vélemény csak még többeket sarkall majd arra, hogy elolvassák, és maguk bizonyosodjanak meg róla.
A többi kritikus általában elégedett, "őrülten jónak" tartják a könyvet, dicsérik a szokásos cliffhangereket - aki részletesebben is kíváncsi az ismertetőkre, a BBC szépen összeszedte őket.

Az angol-amerikai könyvesboltok szerint már most kijelenthető, hogy az Inferno lesz az idei év legnagyobb példányszámban elfogyó könyve, még karácsonykor is a toplista élén fog állni, mert 2013-ban semmi sem múlja felül (a bevételt tekintve, természetesen). Első körben 4 millió példányban dobják piacra - A da Vinci-kódból 80 millió ment el -, az valameddig elég lesz. Érdekesség, hogy az ügyben megszólalt Firenze (ez a cselekmény fő helyszíne pár másik olasz város és talán Isztambul mellett) egyik fontos személyisége, a Dante Társaság vezetője is, akit ugyan óva intettek DB felbukkanásától, ám aki ugyanakkor bölcsen azt is tudja, hogy a város 10%-kal megcsappant turistahadát a regény valószínűleg visszatornássza majd az eredeti szintre. A legfontosabb az, hogy az emberek beszéljenek Firenzéről és Dantéról - hát nem?

Dan Brown: Inferno - még két hét

Mivel hamarosan megjelenik Dan Brown legújabb regénye, a Dantét középpontba állító Inferno (vagyis Pokol - lásd Isteni színjáték), és mivel erre kerestek rá legtöbben a blogomon, utánanéztem pár újdonságnak, friss hírnek a könyvvel kapcsolatban. Íme:

- Az angol változat megjelenésének határideje továbbra is 2013. május 14., ez tehát nem változott. Magyarul is várható még ebben az évben a Gabo Kiadó szerint.
 - A történet ezekkel a sorokkal indul:

"I am the Shade.
Through the dolent city, I flee.
Through the eternal woe, I take flight..."

Ha jól sejtem, ez az eredeti Dante-Inferno harmadik éneke lenne angolul, amely Babits Mihály kiváló fordításában így hangzik:

""Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
    én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
    rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

- A Dan Brown-könyv első néhány oldala ízelítőként itt olvasható: http://www.pdfebooklink.com/read/inferno-by-dan-brown-prologue-first-chapter/
- Amerikában a Targetnél (ez olyan, mint itthon a Tesco) már 18 dollárért meg lehet venni, szóval nem egy ökör ára, ahogy errefelé mondják. A répáktól jobbra található egyébként a könyvosztály, ha valaki arrafelé jár. Az Amazonon kicsit még olcsóbb a regény.
- A Goodreads nevű recenzió-oldalon 480 oldalasként hirdetik a könyvet, és már 242-en csillagozták (az átlaga 4,15 az 5-ből), valamint 50-en írtak hozzá kommentárt, ami nem rossz ahhoz képest, hogy még el sem olvashatták. Nekik ajánlom az ilyesfajta kiadványokat: klikk ide.
- Ezen az oldalon már a regény fő helyszínét, Firenzét is bemutatják. Szóval, nagy az előzetes várakozás, főleg azért, mert a legutóbbi regény, Az elveszett jelkép nem sikerült olyan frenetikusra, de az Inferno már újra jobb lesz, remélem.
- És végül: kövesd te is DB-t az FB-n, két és fél millióan már megtették. :)

Önkiadás: bárki írhat bestsellert

A címet az Index cikkétől kölcsönöztem, és természetesen nem értek egyet vele. Ma körülbelül úgy néz ki a helyzet, hogy 1000 írni vágyó emberből 10 jut el odáig, hogy be is fejezi a könyvét, és csak 1-nek sikerül kiadót szereznie. Ezerből egynek - vagyis tényleg nem írhat mindenki bestsellert, de más egyebet sem.

Ma szerencsésnek érezheti magát, aki mögött kiadó áll, mert még mindig ők végzik a legprofibb munkát. Lehet, hogy nem reklámozzák agyon az összes szerzőjüket, de igyekeznek jó fogyást generálni. Ez viszont egyre nehezebben megy, hiszen az embereknek fogytán a pénzük, ráadásul naponta 30 új könyv jelenik meg Magyarországon, tehát nagy a zaj, és nehéz a választás. A makedón összeesküvés például tavaly júliusban jött ki, és azóta már 7-8000 újabb könyv került piacra. Szóval nehéz.

Érdekes vállalkozás a kaliforniai Smashwords, amely kifejezetten a kiadóktól függetlenedni vágyó szerzőknek biztosít megjelenési lehetőséget. Ilyenkor a jutalék is magasabb (a szokásos 5-7-szerese), viszont mindenről az írónak kell gondoskodnia. A legfontosabb persze a folyamatos önreklám lenne, de ehhez nincs mindenkinek érzéke. És az árak belövése sem könnyű. A Smashwords például azt vette észre, hogy a 2,99 és 5,99 dollár (vagyis 700-1400 Ft) közötti sávban mozgó kiadványok a legkapósabbak. Természetesen az ingyenesek mellett, azokat ugyanis 100-szor gyakrabban töltik le, mint a pénzért kaphatóakat. Érdemes tehát néha ilyenben is gondolkodni. Ha jól ír valaki, érdekes a tartalom, izgalmas a műfaj, akkor később az olvasók fizetnek is érte. További részletek ebben a három részes (angol) interjúban. Miért nincsenek jó könyvszakmai interjúk magyarul?       

Aranykönyv-szavazás: Top 10

Éjfélkor lezárult az Aranykönyv-szavazás újabb fordulója, amelyben a kategóriánkénti 50-50 címet 10-10-re csökkentették a szavazók. Nekem már az is nagy öröm volt, hogy a Makedón a Top 50-ben szerepelhetett, ezúton is köszönök minden voksot.

A Top 10-ben már nem vagyok benne, de majd jövőre... :) Kissé meglepett egyébként az élboly, mert kiestek, illetve bekerültek olyanok, amelyekre/akikre nem számítottam. No, hát ilyen az ízlés. Én minden bizonnyal a 11. helyen végeztem, holtversenyben a 10.-kel, és valószínűleg végül a szerzők családneve alapján rangsorolhattak, így csúszhattam ki az újabb körből. Bár lehet, hogy ez csak olcsó találgatás... :))

A lista egyébként a Szórakoztató irodalom/Magyar szerzők kategóriában így néz ki:

Újabb kritika a Makedónról

Körülbelül 9 hónapja került ki a piacra A makedón összeesküvés (ennyi idő sok mindenre elég), és még mindig érkeznek róla ismertetők, kritikák, aminek nagyon örülök. Ezúttal Orsi, a Könyvfalók egyike véleményezte a regényt:
"Nem az a típusú mű, aminek már az elején tudni lehet a végkifejletét, hanem mindig van egy csavar, amikor az ember már tudni véli, ki a hunyó. Mint minden jó könyvnél, ennél is úgy voltam, hogy amikor véget ért, én szívesen olvastam volna még."

Folytatás itt.
(Köszönet az újabb olvasónak.)

Aranykönyv 2012 - a Makedón a Top 50-ben

Óriási meglepetésemre A makedón összeesküvés bekerült a Top 50-be a Libri Aranykönyv szavazásán. Direkt nem szóltam a rokonaimnak az egész procedúráról, vagyis a közeli hozzátartozók, ismerősök "fellázítása" nélkül érte el a regény ezt az eredményt. Köszönöm mindenkinek, aki szavazott rá.

A héten elindult a második kör, vagyis tovább lehet voksolgatni. Mi a cél? Hát amit Damon Hill mondott, amikor váratlanul a 3. rajtkockából indulhatott az 1997-es Magyar Nagydíjon a bűnrossz Arrows-Yamahával: ha már így alakult, megpróbálom megnyerni a versenyt... :) Nekem persze nincs ekkora arcom, már ennyivel is tökéletesen elégedett vagyok. (Hill egyébként a 2. lett, az utolsó körökben ment tönkre egy 50 Ft-os alkatrész. - Bocsánat a Forma-1-től kiütést kapó hölgyolvasóktól.)

Szavazni itt lehet. (Szórakoztató irodalom - magyar szerzők)

Még mindig csökken a könyveladás

Persze, mitől is nőne? Az emberek nem olvasnivalóra költenek manapság, és az elmúlt egy-két évtizedben megváltozó szórakozási szokások is a könyvvásárlás ellen hatottak. Emlékszem, gyerekkoromban mindig kerestem valamit a polcon, ha éppen unatkoztam. Internet, számítógép még nem volt, fórumok és plázák sem, sőt hétfőnként még a tévéadás is szünetelt, szóval maradt a könyv - és azt hiszem, ezzel nem jártam rosszul.
És mi a mai helyzet? Az utóbbi öt év könyvforgalmi statisztikái így néznek ki:
2008 - 67,6 milliárd forint éves könyveladás
2009 - 64,1
2010 - 61,5
2011 - 59,5
2012 -58,02

A tendencia egyértelmű, még akkor is, ha a kiadók többsége nem vallja be a pontos bevételeit, illetve sokan nincsenek benne az MKKE rendszerében. Évi 2-3 milliárddal költünk kevesebbet könyvekre, s csak a bestsellerek fogynak igazán jól, a többi kiadvány példányszáma a 2-3 ezret is alig éri el. Ezek voltak a legjobb könyvek tavaly, az utolsó negyedévben:

L.L. Lawrence: A játék rabszolgái 1-2. (35 000 db)
Liptai Claudia: Az álomnő (15 000)
Bartos Erika: Hoppla meséi (10 000)
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi - útvesztő (10 000)
James, E. L.: A szabadság 50 árnyalata (100 004)
Oldland, Nicholas: A jámbor jávorszarvas (74 000)
Follett, Ken: A megfagyott világ (40 000)
Rowling, J. K.: Átmeneti üresedés (30 000)

Nem biztos, hogy minden kinyomott példány elkelt már,de ezeknél a könyveknél jó esély van rá. További csemegéznivaló a Könyvhét oldalán található. Hogy én mit olvasok ki a fenti adatokból? Azt, hogy a könyvkiadás a következő években is folyamatosan csúszni fog lefelé, és ha igazán elterjednek az e-bookok, akkor a kiadók, nagykereskedők és boltok még nagyobb bajba fognak kerülni. Az emberek már nem olvasnak annyit, mint régen, szívesebben foglalkoznak mással, vagyis egyre kisebb tábornak kell(ene) eltartania a hazai könyvpiac szereplőit. Ez nem fog menni, tehát fokozódik majd a koncentráció, a nagy halak megeszik a kicsiket, és csak azok a kiadók maradnak életben, amelyeknek sikerül bestsellereket találniuk. Szerzőkre, jó könyvekre, izgalmas témákra mindig szükség lesz, csak új módot kell találni az olvasókhoz való eljutásra.

Aranykönyv 2012

Idén is lesz Aranykönyv a Libri szervezésében, amelyben a tavalyi év legjobb könyveire lehet szavazni, több kategóriában.

Valahogy én is a listára kerültem (nem én neveztem, becsszó, és anyukám is tagad), szóval A makedón összeesküvésre is lehet voksolni. Szórakoztató irodalom, magyar szerzők csoportja.

A szavazás itt megy.

Midász: kész, rajt!

Bocsánat a címbéli idétlen szójátékért, csupán azt szerettem volna jelezni vele, hogy A Midász Társaság című regényem kéziratát ma átküldtem a szerkesztőmnek. Ilyenkor sok minden megfogalmazódik egy író fejében, lehetetlen pontosan leírni az érzéseket. Van benne minden:

... kiüresedés: Félmillió karakter bekopácsolása után az ember szellemileg és fizikailag is elfárad. Úgy érzi, nem maradt több ötlet benne, mindent kiírt magából, és nem is szeretne többé írással foglalkozni. Pár nap múlva viszont azon kezd el gondolkodni, mi legyen a következő, feldolgozásra érdemes téma.

... kétely: Vajon jó-e, amit írtam? Elég érdekes-e? Elsősorban nekem, utána pedig a szerkesztőnek, végül pedig az olvasónak. Ha nekem tetszik, az kevés. Legfeljebb arra elég, hogy át merjem küldeni a szerkesztőnek. Ha a szerkesztőnek tetszik, az is kevés, legfeljebb arra elég, hogy a kiadó megjelentesse. A legfontosabb, hogy az olvasónak tetsszen, ám ha hozzá nem jut el... Erre való a reklám, meg a szóbeszéd. És ne hanyagoljuk el az első regény hatását sem: ha valaki olvasta, élvezte, akkor keresni fogja a másodikat is.

... keserűség. De csak módjával. Az utóbbi egy évben rengeteget írtam, sok jó kritikát kaptam, rosszat csak elvétve, néha csak irigységből, ám a "nagy áttörésre", amire a legtöbb író vágyik, még várnom kell. Persze, ilyenkor mindig eszembe jut Steve Berry, aki nyolcvanvalahány kiadótól kapott elutasítást, mire egy szóba állt vele. Én is elindult valamerre, de az irányból még nem látszik, hogy jófelé, vagy sem. Mit is mondhatok a magaménak? Néhány tucat hűséges Facebook-követőt, pár száz, ezer eladott példányt (pontos számaim még nincsenek), néhány médiamegjelenést. Körülbelül ennyi jut ma egy kezdő magyar írónak. A makedón összeesküvést 10-en csillagozták a Moly.hu-n, de a többi "sorstársam" sem áll jobban. Akik kb. velem egyidőben indultak, hasonló műfajban, ma a következőképp festenek: Réti László - Célpont Párizsban (3 csillagozás), Pintér Bence és Pintér Máté - A szivarhajó utolsó útja (19 csillagozás), Jurányi Zsolt - Az alvilág zsoldjában (16 csillagozás), felesleges is tovább sorolni. A listákat továbbra is Berry, Brown, King, Clancy, Frei, Koontz, Patterson és társaik vezetik.Talán, ha a kezdők nyomott áron, és magas példányszámban juthatnának el az olvasókhoz, akkor tényleg kiderülne, mire is képesek. Addig pedig marad a...

... bizakodás. Mert csinálni kell, és hinni abban, hogy előbb-utóbb "ránk kapnak" az emberek. Ha pedig nem, hát nem. De ki kellett próbálni.

Miért drágák az e-könyvek?

Nemrég tették fel azt a nagyon jó kérdést, hogy miért ilyen drágák (még mindig) az e-könyvek. Az e-olvasó készülékek ára lassan, de biztosan csökken, ám a beléjük való tartalom továbbra sem csábítóan olcsó. Magyarországon pedig pláne nem. Nézzük csak meg, hogy - a Bookline és a Líra vegyesvállalataként létrehozott - ekonyv.hu oldalon hogyan alakul néhány bestseller ára:

A sötét ötven árnyalata: 3000 Ft (e-könyv) --- 3400 Ft (papírkönyv)
A százéves ember, aki kimászott az ablakon...: 2800 Ft --- 3400 Ft
A 632-es kódex: 1500 Ft --- 3000 Ft
Vilmos és Kate: 1500 Ft --- 1000 Ft
A Megmentő (Frei Tamás): 2000 Ft --- 3300 Ft

És így tovább. Az összehasonlítást megnehezíti, hogy néhány igazán sikeres könyv papíralapon már nincs is a piacon, elektronikusan viszont - magától értetődően - korlátlanul beszerezhető. Vannak olyan kísérletek is, miszerint bizonyos szerzők bizonyos művei csupán e-könyvként jelennek meg Az Ulpiusnál például Fábián Jankától hoztak ki néhány kisregényt ilyen formán, 500 Ft-os ár körül.

Szerintem éppen ez az az árszint (5-800 Ft), amely elfogadható lenne egy e-könyvnél. Könyvkiadói tapasztalataim szerint még így is maradna rajta haszon, különösen úgy, hogy 1000 Ft alatti árnál az eddigi 1-3000-es eladási példányszámok könnyen 10 000 fölé ugorhatnának. Mindenki jól járna: az olvasó olcsóbban juthatna a könyvekhez (így nőne az olvasó emberek száma is szerintem - már ha ez cél manapság), a kiadó pedig apróbb tételekből ugyan, de legalább ugyanakkora bevételre tehetne szert, mint eddig.

Miért olcsóbb az e-könyv? Azért, mert nincs nyomdaköltség, amely egy kiadvány árának harmadát-negyedét (drágábbra árazott könyveknél hatodát-hetedét) jelenti. Kevesebb a kiadói munka (pl. a tördeléssel, borítóval nem kell annyit szöszmötölni). Nincs raktárköltség, szállítási költség, és nincs nagykereskedelmi/kiskereskedelmi jutalék, hiszen a mű a kiadótól egyenesen az olvasókhoz jut el. Többet lehetne reklámra költeni, és többet lehetne a szerzőnek adni.

Előbb-utóbb mindez bekövetkezik, de ehhez az kell, hogy az e-olvasók (tabletek, okostelefonok) jobban elterjedjenek. Utána lemegy a könyvek ára is. Ezt még kivárjuk.

Az ördög a részletekben

Ahogy a Google Street View feltérképezi az utcákat, a Google Art Project ugyanezt teszi a világ legnagyobb múzeumaival. Eleinte azok persze nyafogtak, hogy közönséget vesztenek, ha a neten is elérhetővé válik a kollekciójuk, de hát ennyi erővel ma már meccsre sem járna senki, mert ott a tévé.

Szóval, a projekt egyre bővül, gyarapszik, én pedig képes vagyok - kis túlzással - órákon keresztül böngészgetni. Hihetetlen részletességgel vannak fenn a képek, a legapróbb ecsetvonások is kivehetők rajtuk.

Itt van például Vermeer Tejet öntő lánya, amely a holland (németalföldi) festőtől megszokott kékekben, fehérekben, sárgákban pompázik. Ma már valószínűleg bele sem gondolunk, hogy akkoriban ezeket a festékeket nem volt olyan egyszerű beszerezni, mint manapság. A kéket például a méregdrága lapis lazuliból (lazuritból, lazúrkőből) állították elő, amelyet Afganisztánban, illetve a Bajkál-tó környékén bányásztak, szóval elképzelhető, mennyire számított olcsó mulatságnak. Vermeer is csak egy Pieter van Ruijven nevű delfti mecénásnak köszönhette, hogy rendszeresen hozzájutott. És ha már volt neki odahaza, hát használta rendesen. Más festők inkább csak óvatosan, mértékkel, csupán a figurák ruházatán, Vermeer viszont az épületeken, berendezési tárgyakon, sőt a háttereken is. Az Art Project oldalán érdemes közelebbről is megnézni ezeket a kékeket.

UI. A hozzáértők szerint a lazurit gyógyítja a depressziót, a migrénes fejfájást, sőt a halláskárosodást is, és csökkenti a vérnyomást. Újabb néhány ok a nézelődésre.

A szereplők neveiről

Talán van, akit érdekel a regényírás néhány technikai részlete is, ezért most megosztanék itt egy általam gyakran használt eljárásmódot. Néha megkérdezik, mi alapján nevezem el a szereplőket, s én ilyenkor azt válaszolom (nem túl fifikásan), hogy számomra a jó hangzás a legfőbb szempont.

A névnek hitelesnek kell lennie, ami - érdekes módon - azt jelenti, hogy nem túl gyakorinak, vagy hétköznapinak. Egy ritkább név valahogy mindig hihetőbb. Ha például egy francia inasnak kellene nevet adnunk, tízből kilencen biztosan a "Pierre" mellett döntetnének. És rosszul teszik. Mennyivel hitelesebb pl. Vernénél a "Passepartout" (vagyis "pászpártu", Phileas Fogg inasa), mint ez a "Pierre", nem? Ráadásul Vernénél a nevek többnyire beszédesek is, a Nemo például "Senkit" jelent, utalva a karakter visszahúzódó életmódjára.

Mint említettem, én nem játszom a nevek jelentéseivel, inkább csak a jó hangzásra figyelek. Vegyünk egy példát is, keressünk nevet mondjuk egy francia férfinak. Az első lépés nálam mindig a keresztnév megtalálása. Ehhez EZT az oldalt veszem igénybe, mert elég bőséges a kínálata. Ha szükséges, A-tól Z-ig átfutom, de általában hamarabb is találok megfelelőt. Most a Bernard-on és a Charles-on gyorsan túllépek, mert túl köznapiak, de a Degaré elég jónak tűnik. Lássunk hát egy hozzáillő családnevet. Degaré... Degaré... Valami három szótagos, lehetőleg mássalhangzóval, mondjuk P-vel kezdődő névre volna szükség. Ehhez is van segítségül egy jó oldal. A P-s családok közül itt több megfelelő is akadt, én most a Plamondon mellett döntöttem. Degaré Plamondon. Nem is rossz, könnyen ki is mondható (ez fontos olvasói szempontból), ráadásul a név - sokszor kimondva - idővel előhoz egy hozzá társítható, jellegzetes karaktert.
Ennyit a nevekről.

A magyar templomosok regénye

Amikor általános iskolás voltam, a helyi "mindenárus" boltban a tízfilléres rajzlapok között, esetleg a sulikönyvtárban, vagy a közeli kisváros (Berettyóújfalu) egyetlen könyvesboltjában viszonylag kevés, engem érdeklő könyvhöz lehetett hozzájutni. Elsősorban a Delfin-sorozat darabjaira vadásztam, amelyek tökéletesen megfeleltek az igényeimnek, hiszen olvasmányos és izgalmas történetek voltak. Az ezüstkardú vitéz (a tatárjárás idejéből), vagy a Nyugtalan vér (a magyar Salamon királyról) olyan könyvecskék, amelyeket sohasem fogok elfelejteni, és ma is ott vannak a polcomon.

Csak egy baj volt velük: túlságosan rövidnek tartottam valamennyit. Szívesen olvastam volna akár háromszor annyit kedvenc hőseimről, a 200-250 oldalas terjedelmet azonban valamilyen okból nem merték átlépni a szerzők. Talán a fiatal olvasótábor végesnek gondolt tűrőképessége miatt - ki tudja? Mindezt csupán azért említettem meg, mert szűk két hónappal ezelőtt hozzájutottam Bíró Szabolcs monumentális történelmi regényéhez, amely a Non nobis, Domine címet viseli, és terjedelme a 700 oldalt is meghaladja. Egy ilyen csemegének 20 évvel ezelőtt rettentően tudtam volna örülni - és két hét alatt oda-vissza ki is olvastam volna. Most azért tartott körülbelül négyszer ennyi ideig, mert valamiből (pl. munka) a családot is el kell tartani.

Bíró Szabolcs - több fórumon is olvashattuk - közel négy évig dolgozott a magyar templomosok regényén, s ez nem csupán a könyv gerincvastagságán látszik meg. Alapos, jól kimunkált, pergően érdekes alkotás került ki a keze alól, minden elismerés megilleti ezért. Megjelent saját kiadója, a Historium gondozásában is, egy kötetben (ez van meg nekem), de az Ulpius is kiadta két részletben (Kelet oroszlánja, Az utolsó vörös barát). Eddigi legnagyobb írói teljesítményét egyrészt a feleségének, Ágnesnek ajánlotta - akit Isten éltessen sokáig mai névnapja alkalmából! -, másrészt pedig az édesapja, Bíró Szilárd emlékének. Mindketten szereplőként is testet öltöttek egyébként a regényben, Ágnes a főhős, Attila szerelmeként, Szilárd pedig... De ez inkább maradjon egy pici kedves titok a jövőbeni olvasók számára.

A cselekményt most nem részletezném, mert nincs három-négy évem erre a célra. :) Aki szereti a történelmi regényeket, nem fog csalódni benne, mert minden megvan benne, ami ennek a műfajnak a sója és veleje: viszályok, ármányok, politikai cselszövések, csaták, bukás, talpraállás és nemes bosszú (meg egy kevés szerelem), a kellékeket szinte felsorolni is lehetetlen. A szerző magabiztosan mozog a XIII-XIV. századi közegben, a cselekmény egy pillanatra sem ül le. Bíró Szabolcs korszerű regényt írt, a mai olvasók igényeihez igazodva. Nagyon tetszettek az apró kikacsintások (pl. a legvégén: "Gyönyörű nap ez a halálra." - vajon honnan ismerős a mondat?), de ugyanúgy megtaláltam benne Gárdonyi érzékletes csataleírásait, seregszemléit és más írói "húzásait" is, amit az Egri csillagokban és A láthatatlan emberben annyira szerettem. A könyv egyébként sok helyen filmszerűen pergő, ezt az ábrázoló tehetséget nagyon irigylem a szerzőtől.

A regény nagy előnye, hogy nem idealizál, és távol áll a régi történelmi munkák felhőtlen romantikájától is. Itt a főhős nem egyenes vonalú egyenletes mozgást végez a megérdemelt végső sikerig, hanem számtalan pofont kell átélnie, mire elnyeri méltó jutalmát. Jellemfejlődésen megy keresztül. A mások által is felemlegetett apróbb hibákra nem sok szót vesztegetnék, pl. arra, hogy a "fantasztikus" kifejezés mennyire illik bele egy Anjou-kori könyvbe, vagy a "bácsi" szó alkalmazása mennyire korhű (ez csak a XVI. századtól kezd elterjedni, és a "báty" szóból ered) - az ilyesfajta bakik felbukkanása egy ekkora szövegfolyam esetén szinte elkerülhetetlen.

A lényeg az, hogy megszületett a XXI. századi magyar történelmi regény egyik követendő példája, amelynek bőven lesz folytatása az elkövetkező években. Bíró Szabolcs szemmel láthatólag örömét leli ebben a munkában, szeretettel nyúl anyagához, így nem csoda, hogy több kötetben szeretné feldolgozni a Bátorok és az Anjou királyok történetét. Tudom, hogy véghez fogja vinni, amit eltervezett, ezért (is) jár neki a Molyon az 5-ös. :)

Hóhányás

Ma végre keleten is lehullott a hó, aminek a nyugaton elzárt falvak, persze, nem feltétlenül örülnek, mert a hó olyan, mint a szeretet: attól még, hogy jut az egyik helyre, bőven jut a másikra is. Szóval, ma délelőtt én is beálltam a szorgos cívisek közé havat lapátolni (cívis-- ld. civil, ang civic, város, polgár, esetleg civilizáció), és munka közben eszembe jutott egy réges-régi eset a hóhányásról.

Még 2004-ben jelent meg egy cikk a helyi városi lapban, amelyben az "oknyomozó" (MÚK elnökségi tag, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas) újságíró egy kézirat sorsán kesergett a szerzővel készített interjúban. Ebben a cikkben engem is megemlítettek, nem túl kedvező kontextusban. A nevem már a cikk elején ott szerepelt, mint a kiadó azon munkatársáé, aki valamit megígért a könyvszerzőnek. Ez nem is lett volna gond, ha onnantól kezdve a kacifántos történet nem úgy tűnt volna, mintha én mozgattam volna a háttérből a szálakat.

Nos, a történet idején én éppen 3 hete álltam alkalmazásban a debreceni kiadónál. Első feladataim közé a különféle kéziratok rendezgetése, osztályozása, belső minősítése tartozott. Amikor az illető szerző felhívott, megígértem neki, hogy utánanézek a kézirata sorsának. Ezt meg is tettem (kiadóvezetőnél stb.), majd pár nap múlva - az ígéretemhez hívem, és a megszerzett információk birtokában - telefonon örömmel értesítettem, hogy a regénye hamarosan megjelenik. Úgy gondoltam, ez tényleg jó hír bármiféle szerzőnek.

Az ügy részemről itt le is zárult. Hónapok múltán aztán megjelent az a bizonyos cikk a városi lapban, a nevem feltüntetésével, de anélkül, hogy a régi motoros, díjazott újságíró (aki pár éve, sajnálatos módon, elhunyt) egyszer is megkeresett volna előtte. Alighanem az én verzióm nem illett volna bele a képbe. Szóval, a cikk megjelent, különösebb következmény nélkül, amit az újság súlya miatt nem is csodálok. A dolog viszont azóta is bánt, nem véletlenül jutott eszembe ma is, hólapátolás közben. Viszont itt ez a blog, és végre megírhattam a saját verziómat. Hadd legyen ennek is nyoma, legalább a Google iowai szerverparkján, ha már a helyi újságban nem.

Tanulság? Nincs. Magyarország, XXI. század eleje. Neveket nem véletlenül nem írtam. Spongya rá, mondta bölcsen Virág elvtárs is.

Itt az új Dan Brown-regény: Inferno

Pár hónapja találgattam, mikor jelenhet meg az új Dan Brown-regény, és most egészen váratlanul meg is érkezett erről a hír. Május 14-én Amerikában és Nagy-Britanniában már az olvasók elé kerül az Inferno, amelynek újra Robert Langdon lesz a főszereplője, és Dante Pokoljának (lásd: Isteni színjáték) rejtélyeit járja körül.

Kevés író van, akinek rendszeresen várom a könyveit, Dan Brown viszont ezek közé tartozik. Valószínűleg az Inferno nem lesz olyan sikeres és széles körben érdekes, mint a kereken tíz éve megjelent A da Vinci-kód, de aki szereti ezt a műfajt, az biztosan nem csalódik benne. A kiadója is sokat várhat tőle, mert első körben 4 millió példányban dobja piacra.

Ami a magyar változatot illeti, arra szerintem legalább karácsonyig várni kell - na, ilyenkor jön jól egy kis angol nyelvtudás, meg az ebook-olvasó.

Az író honlapja, és egy kis beharangozó az új regényről ITT.

Jön az Amazon? És mit hoz?

Egyelőre ez van a honlapjuk helyett.

Az utóbbi hetekben megint több pletyka röppent fel arról, hogy Magyarországon is megjelenik az Amazon internetes nagykereskedő. Főleg műszaki cikkekkel, illetve ami nekünk fontosabb: könyvekkel kereskedik, nem is akárhogyan. Ha tényleg felbukkan nálunk, az teljesen átrajzolja a hazai könyvpiacot.

Állítólag tavasszal nyitnak, és Pozsony mellett már elosztóbázist is létesítettek, az amazon.hu domaint pedig régen lekötötték maguknak. Biztos, ami biztos. Szilágyi Balázs szépen összeszedte, milyen változások várhatók, ha egyszer tényleg betörnek hozzánk "Dévénynél" (hogy egy kis Adyt is csempésszek ide, kultúra gyanánt. Egyébként az csak nemrég esett le, hogy Dévény - amely ma Pozsony része - anno a történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Mint ma kb. Hegyeshalom.)

Szóval, az Amazon ezt jelenti:
- rengeteg angol nyelvű könyv,
- e-könyvek,
- a Kindle olvasó,
- olcsóbb kiszállítás,
- komoly marketing,
- gyors piacszerzés.

Én mindig is a piacgazdaság híve voltam, de olvasóként is örülnék egy ilyen könyves multi megjelenésének. A magyar piac kezd leülni, elkényelmesedni, ideje, hogy felrázza valaki.

 

2012 legjobb könyvei

Az év legjobb könyve így kezdődik: „A helyi lapok nem írták meg a Walter Berglundról szóló híreket – hiszen idestova két év is eltelt már azóta, hogy Pattyvel elköltöztek Washingtonba, és így St. Paulban nem sokat jelentett már a neve –, ám a Ramsey Hill-i jobb családok annyira azért nem voltak lokálpatrióták, hogy még a New York Timest se olvassák."

A listát a Könyvesblog állította össze, itt olvasható a Top10, bár az ilyesfajta listák nem igazán mérvadóak, hiszen meglehetősen szubjektívek. A nyitó idézet például az aranyérmes Jonathan Franzen Szabadság című regényéből származik, amelyről - bevallom - én nem sokat hallottam tavaly. (Arról nem is beszélve, hogy az ilyen körmondatoktól a szerkesztőm rögtön fejre állna - bár ez ízlés és szokás dolga.). Szóval, a Top 10-ből Nyáry Krisztiánt a FB-on már olvastam (részben), Ecóra illene időt szánni, Murakami viszont nekem kicsit elvont, túl (poszt)modern, vagyis inkább későbbre tolom.

Ami a saját évemet illeti, nyáron jelent meg az első regényem, aminek nagyon örültem, bár nem kapott nagy visszhangot. Tudom, hogy az elsőkönyvesek helyzete mindig nehéz, ezért megújult elszántsággal török idén is előre, bízva abban, hogy előbb-utóbb a tábor is megtalál. Megtalál? (Sokan mondják, hogy ne legyek szkeptikus, legalább én higgyek magamban. De én hiszek is. A kételkedés az írói lét része. Vagy nem?)

Jobban megy a könyvpiacnak?

A Facebookon már ajánlottam a Cultura.hu cikkét a 2012-es könyvpiaci helyzetről, és akkor hitetlenkedve fogadtam a mérsékelten optimista kiadóvezetői nyilatkozatokat. Saját (könyvesboltosok, árusok, tehát kereskedők elmondásán alapuló) véleményem, megérzésem szerint ugyanis tavaly is folytatta mélyrepülését a piac, amikor viszont konkrét adatoknak is utánanéztem, kissé meglepődtem.
Nem tudom, hányan ismerik az e-beszámoló nevű oldalt, de én szívesen és gyakran böngészgetem, ha egy-egy cég teljesítményére vagyok kíváncsi. Most kiadóknak néztem utána, és teljesen más adatokat kaptam, mint előzetesen vártam. A 2010-es évhez képest 2011-ben ugyanis a kiválasztott kiadók növekedést mutattak, és sokan 2012-ben is további bővülésre számítanak. Bár erről majd csak május-június körül lesznek adataink, a tavalyi és azelőtti számokat most is érdemes összevetni:

Móra Kiadó: 517 mFt bevétel (2010-ben) --- 549 mFt bevétel (2011-ben)
Agavé: 132 mFt --- 136 mFt
Bookline (Shopline): 3,79 MdFt --- 3,83 MdFt
Scolar Kiadó: 230 mFt --- 264 mFt
Kossuth Kiadó: 1,85 MdFt --- 1,75 MdFt

Jó, jó, a Kossuth eredménye csökkent, a többieké viszont emelkedett, ráadásul (mint a lista is mutatja) tényleg csak találomra válogattam. Megnéztem még másokat is, és azoknál is a halvány növekedés volt a jellemző. Ezek szerint a kiadók még képesek úgy-ahogy talpon maradni, a recesszió egyelőre "csak" a kereskedőket sújtja. Kérdés, hogy a válság milyen mélyre fog leszivárogni a következő években...