Az 1840-es évek közepén felmerült a lehetőség, hogy Shakespeare összes művét átültetik magyar nyelvre. Nem is akárkik, a színész Egressy Gábor Petőfit, Vörösmartyt és Aranyt nevezte meg kulcsfigurákként ebben a hatalmas erőfeszítést és elszántságot igénylő munkában. A történelmi események miatt végül a tervnek csak a töredéke valósult meg, Arany János viszont később is szívén viselte az ügy sorsát. Amikor 1861-67 között ő volt a Kisfaludy Társaság igazgatója, a szervezeten belül létrejött egy Shakespeare-bizottság, amely a teljes Shakespeare kiadására vállalkozott. Arany maga a Hamlettel, a Szentivánéji álommal, valamint a János királlyal járult hozzá a megvalósításhoz.
De honnan tudott ő angolul? És tudott-e egyáltalán? Sokan hajlamosak lekicsinyleni őt „hortobágyi angolja” miatt, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy az írott szöveggel még csak-csak elboldogult, ám a beszéd - mivel nem volt alkalma nyelvi közegben gyakorolni, csakis könyvekből tanult - egyáltalán nem ment neki, a kiejtése is katasztrofálisnak bizonyult. Arany 1836-40 között rengeteg Shakespeare-t olvasott, de akkor még németül. 1842-ben Szalontán azonban kapcsolatba került egykori iskolatársával, Szilágyi Istvánnal, aki a fordítási munkák apropóján arra biztatta a költőt, hogy tanuljon meg angolul. Arany ezt meg is tette, ráadásul teljesen egyedül. Ha lett volna YouTube, a kiejtést is szépen elsajátíthatta volna.1865-67 között fordította le a Hamletet, s a művet rögtön színpadra is állították a Nemzeti Színházban. Valóban jól sikerült, máig kiállta az idők próbáját.
Aranynak nem mehetett túl könnyen az angol, amit az is bizonyít, hogy a Szentivánéji álom fordításán öt évig ügyködött, a csak valamivel rövidebb Toldit viszont fél év alatt megírta, egyéb munkái mellett. Abban az időben mégis ő számított a legavatottabb Shakespeare-szakértőnek, amint arról Géher István is részletesen írt. Arany igényes volt és lelkiismeretes, ma már egyáltalán nem számít, mennyire értette az alapul szolgáló angol nyelvet. Kosztolányi így írt a Hamletjéről pár évtizeddel később: „Micsoda zengő pompa. Mennyi lírai mélység. Milyen beszélhető és színpadi
az Arany terhes nyelve. Ez igazán magyar kincs. Az új poétáink között
van néhány ragyogó nyelvművész. Ki adja párját ennek a páratlan
fordításnak?”
2013. november 25., hétfő
2013. november 18., hétfő
Balassi, a lábon lőtt költő
A török hódoltság ideje alatt a keresztény seregek több
alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy Magyarországról kiűzzék a
pogányokat. Ez volt a célja az 1591-től 1606-ig tartó tizenöt éves háborúnak
is, amelynek során 1594-ben Esztergomnál vívtak véres csatát a szembenálló
felek. A törökök akkoriban már nem vetették magukat olyan lelkesedéssel a
harcba, mint például Mohácsnál, ahol alaposan megreguláztak minket, de a
császári és magyar erők sem álltak mindig a helyzet tetőfokán. Az esztergomi
vár ostrománál olyan szerencsétlen (mondhatni: amatőr) módon állították fel az
ágyúk jó részét, hogy a hadviseléshez jobban értő itáliai Petrino mérnök is
csak a fejét fogta (visszaemlékezése
ITT). Így írt a kezdeti csatározásokról: „Az ütközet tréfás volt, mivel a mieink nem tudták
megmászni a falat, az ellenség nem tudott előmerészkedni a tüzérség miatt. A
mieink háttal a falnak támaszkodtak, és úgy nyomtak fel néhány embert a
falakra. A törökök a túlsó oldalon, látva az előretolt ékek érkezését,
előjöttek, hogy megküzdjenek velük, mi azonban tüzérségi tűzzel és puskákkal
visszakergettük őket, úgy, hogy veszteségeik is lettek.” Végül a
talján szakember irányításával nagy nehezen sikerült beljebb nyomni a
törököket, ám a váratlan diadalon fellelkesülve Pálffy Miklós újra visszavette
tőle a vezetést. Szó szerint mészárszékre küldte embereit, akik lényegében
fedezék nélkül álltak a puska- és ágyútűzben. Körülbelül 100-an meghaltak, és
400-an megsebesültek a sikertelen roham során. Köztük volt a költő Balassi
Bálint is.
Balassi lobbanékony természetű, nagy erejű és képzett katona
volt, ám csapnivaló hadvezér, hiszen az apró, finom dolgok menedzseléséhez nem
volt szemernyi türelme sem. Remekül lovagolt, ügyesen kezelte a kardot és a
kopját, a lőfegyvereket azonban lenézte, az 52. verse
kivételével szinte sehol sem tesz utalást a „tüzes laptákra”, vagyis az ágyúkra
és ágyúgolyókra. Tragikus, hogy a vesztét éppen ez a becsmérelt fegyver okozta.
Balassit egy szakállas puska golyója találta el, de olyan szerencsétlenül, hogy
a diónyi lövedék mindkét combján áthatolt. Csontot és ízületet csodával határos
módon nem ért, de a költő tizenegy napos szenvedés után így is belehalt
sérüléseibe. Valószínűleg oldalról érhette a találat, amely ellen képtelenség
volt védekezni. A szakállas puska lényegében egy fanyélre erősített primitív
fémcső, amivel körülbelül olyan pontosan lehetett lőni, mint egy kapával. Ötven
méteren belül viszont kegyetlenül pusztítónak bizonyult, átvitte a páncélt, még
a lovat is. Balassi sebét Mátyás főherceg borbélya (vagyis orvosa) kezelte, de
nem túl szakszerűen, amit már a kortársak is szóvá tettek. Talán ha a borbély hallgatott
volna magyar kollégáira, a költő túlélhette volna az esetet. Mindezzel együtt
Balassi aligha lehetett jó állapotban, szóba került a lába levágása is, ám
végül erre valószínűleg nem került sor. A katonaköltő a nagy lázzal járó vérmérgezésbe
halt bele, és a Hibbén lévő családi sírboltba temették el.
Esztergomban 1938-ban szobrot emeltek Balassinak, s a
krónikások feljegyezték, hogy a ceremónián „hivatalosságok megittak 100 liter
világos Szentjános sört”. Egészségükre váljék, már akkor is a potya volt a menő a politikában. A II. világháborúban egyébként a
szobor megsérült, a helybéliek szerint a lábain ment át néhány golyó. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát...
2013. november 16., szombat
Karinthy és az elferdített Micimackó
Alan Alexander (A. A.) Milne angol író 1926-ban adta ki az
első Micimackó-könyvét, bár egy történet már az előző karácsonyon megjelent egy
londoni lapban a jámbor mackóról. Angolul a jószágot Winnie-the-Pooh-nak
hívják, nálunk Karinthy (Emília) fordításában kapta az eredetire cseppet sem
hasonlító nevét. Az eredeti „keresztapa” Milne fia, a később
könyvesbolt-tulajdonosként dolgozó Christopher Robin Milne volt, aki a londoni
állatkertben élő medvebocs után nevezte el az egyik játékmackóját Winnie-nek.
Ez a bizonyos eredeti Winnie még az I. világháborúban érkezett Angliába, mégpedig egy
kanadai katona adományaként, aki szülővárosa, Winnipeg után nevezte el az
állatot. A Pooh pedig egy hattyú neve volt, Christopher Robin másik kedvence.
Az egyik mesében egyébként később maga az író is magyarázatot adott a
Winnie-the-Pooh névre. Történt, hogy Micimackó mézet akart csenni egy fa
tetejéről, ezért belekapaszkodott egy léggömbbe, hogy felhőnek álcázva magát
(őrület) érje el célját. A karja azonban úgy elzsibbadt, hogy egy hétig csak
felfelé tudta tartani őket. Ha egy légy szállt az orrára, nem volt képes mást
tenni, csak fújt egy nagyot (innen a „pooh” hangutánzó szó, ami kb. a magyar
„pfú”-nak felel meg). Christopher Robinból nálunk Róbert Gida lett, ami megint
csak őrület, de jó.
A regény Magyarországon nem túl nagy késéssel, 1935-ben
jelent meg. Fordítóként Karinthy Frigyest tüntették fel rajta, de csak azért,
hogy jobban eladható legyen. A valódi munkát testvére, Karinthy Emília
végezte el helyette, aki igazi nyelvzseninek számított. Karinthy Márton Ördöggörcs című
könyvéből is tudjuk, hogy a nő ugyan „komplett elmebajos” volt, de ha valaki
spanyolul diktált neki egy szöveget, azt rögtön oroszul írta gépbe. Legalább
15-20 nyelvben mozgott otthonosan, így a viszonylag egyszerű Milne-szöveg sem
okozott neki gondot. Emíliát a családban Micinek nevezték, ezért lett a
főhősből Micimackó, de hogy maga keresztelte-e el a medvét így, vagy az
íróként dolgozó testvére, azt nem tudjuk. Karinthy Frigyes mindenesetre bele
sem nézett a fordításokba, csak dobta tovább azonnal a kiadóhoz. Minek is
nézett volna? A családban ő volt a nyelvi antitalentum, németül épp csak
bagadozott, angolul pedig egyáltalán nem tudott. A magyar Micimackó annak
ellenére remekül sikerült, hogy inkább átdolgozás, mint fordítás, Milne aligha
ismerne rá a karaktereire és történeteire. Valószínűleg Karinthy nem sejtette, hogy a könyv ilyen sikeres karriert fog befutni, ezért nem aggodalmaskodott különösebben az összecsapott bérmunka miatt.
Emília, vagyis Mici néni egyébként
valóban őrült volt, egy alkalommal például finom úri társaságban csinált
nagyjelenetet. Váratlanul térdre borult, és így szólt a jelenlévő írókhoz,
professzorokhoz: „Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!” Adtak neki,
mire Mici néni elégedetten berakta a retiküljébe, és elvonult. Jó sztori, ilyen
laza volt az egész család.
2013. november 14., csütörtök
Csokonai, akit sírba vitt egy temetés
Nem szabad verset írni, mert a költők néha korán halnak.
Csokonai Vitéz Mihály például nem sokkal a 31. születésnapja után távozott az
élők sorából, miután megfázott
egy temetésen. Mecénása, a nagyváradi Rhédey Lajos gróf kérte fel, hogy
írjon egy alkalmi verset felesége búcsúztatására, akit a pletyka szerint
éppen maga az uraság rakott félre az útból (megmérgezte), miután összeszűrte a
levet az egyik szolgálójával. Zavaros és titokzatos történet, Csokonainak sem
tetszett, de elvállalta a költemény megírását és felolvasását, mert bízott a
gróf hosszú távú anyagi támogatásában.
A költő szekéren döcögött el Nagyváradra, ekkor szedte össze
azt a tüdőgyulladást, amelybe végül belehalt. Tavasz volt, de rossz idő, nem lehetett kellemes a hűvös
áprilisi szélben (1804-et írunk) így utazni. Ha kapott volna előleget,
alighanem zárt postakocsival ment volna, de Rhédey ennél zsugoribb volt.
Csokonai fürdőzéssel és borral próbálta kúrálni magát, bár pár aszpirin
kétségkívül hatásosabb lett volna, de azt csak a század végén fedezték fel.
Csokonai hosszú hónapokig tartó gyengélkedés után, 1805 januárjában meghalt, és
a debreceni Hatvan utcai temetőben (a mai Dorottya utca környékén) helyezték
örök nyugalomra. És ekkortól született meg lassan egy legenda, amelynek a
Rákosi-korszakban igyekeztek utánajárni.
Juhász Géza irodalomtörténész, a debreceni egyetem (akkor
KLTE) tanára régóta szeretett volna utánajárni annak a híresztelésnek,
miszerint Csokonai sírjában kéziratok, vagyis kiadatlan művek vannak. Például
az Árpádiász, azaz az Árpád című eposz, amelyet a költő az
1790-es évek közepén elkezdett, de soha be nem fejezett. Juhász Géza tehát
elhitte a mendemondát, miszerint „a megszomorodott szívű anya (Diószegi Sára, 1755-1810) a megmaradt kéziratokat a
fiának a feje alá tette a koporsóba”, ezért engedélyt
kért és kapott az exhumálásra. Jó viszonyban volt Révai Józseffel, az 1948-53
közötti időszak nagyhatalmú kultúrpolitikusával, így férhetett hozzá a sírhoz.
Úgy tervezte, létrehozza majd a debreceni költők, írók panteonját, ahol a
Csokonai-maradványok is helyet kaptak volna. Ebből a célból meg is bízta
Medgyessy Ferenc szobrászművészt egy 3 méteres kőszobor, a Géniusz
megtervezésével. Az alkotás potom 63 ezer forintba került volna, akkor, amikor
egy miniszteri fizetés 5-6 ezer forint körül alakult, így a tervet jegelték. Medgyessy
csak egy bronzmintát készített el, de Csokonai sem lett meg. Mindössze egy
koponyacsont felső részét, valamint lábszárcsontokat, csigolyákat találtak, a többit megette
a fertőtlenítő meszes homok. Állítólag három személyt temettek a sírba, a
költőt és két testvérét, s az egyik maradványon a tbc nyomai is felfedezhetők voltak. Más verzió szerint nem is Csokonai sírját tárták fel, mert az néhány méterrel odébb helyezkedett el, nem pedig a tiszteletére emelt vasgúla alatt.
Kéziratot sem találtak – ha volt is, elemésztette az idő. Amikor Juhász Géza
1968-ban meghalt, a Géniusz bronzmintáját rátették a sírjára. Ezt azóta
ellopták.
2013. november 11., hétfő
Így élt Petőfi Sándor
A mai oktatás egyik legnagyobb hibája az, hogy képtelen testközelbe hozni azokat az alanyokat, akikről a diákoknak tanulniuk kellene. Tudom, hogy kevés az idő, és sűrű az anyag, de ha folyton csak ikonokat mutatunk fel a gyerekeknek, attól az egész unalmassá és érdektelenné válik számukra. Nyáry Krisztián nem véletlenül ért el mostanában nagy sikereket a témák bulváros feldolgozásával.
Ott van például Petőfi, aki mindössze 26 évet élt, de hihetetlenül izgalmas dolgok történtek vele. Erre legutóbb a 444.hu cikke kapcsán eszméltem rá, amelyben a költő vonatútjáról (is) olvashatunk. Fogalmam sincs, mi vezethette arra, hogy 1846-ban felüljön a Pest-Budáról Vácra tartó szerelvényre, amely az ország első közforgalmú vasúti pályáján haladt végig, s amely vonat természetesen akkor még gőzmozdony volt. De nagyon tetszett neki, verset is írt róla.
Kicsit korábban pedig fényképet készíttetett magáról, vagy ahogy akkoriban hívták: dagerrotípiát. Ez is új technikának számított, 1839-40 körül kezdett elterjedni, vagyis Petőfi kétségkívül vonzódott a "menő" dolgokhoz. Ha most élne, alighanem Facebookozna, twitterezne, fotókat nyomna ki az Instagramra - bár nem feltétlenül magáról, mert ahhoz túl hiú volt. Az arca tele volt pörsenésekkel, nem szerette a tükörben nézegetni magát, és folyton beleszólt abba, hogyan nézzenek ki a róla készült festmények, grafikák, kőnyomatok. A festőbarátok megőrültek tőle.
A dagerrotípia technikája alig 20 évet élt, az 1850-es években derült ki róla, hogy a fotografálás zsákutcája. De erről Petőfi még nem tudott, így ő is modellt állt egy barátjának, a színész Egressy Gábornak (az ő öccse, Béni szerezte a Szózat zenéjét). Pontosabban modellt ült, mert akkoriban olyan hosszú expozíciós idővel kellett számolni, hogy a procedúra akár órákig is eltartott. A bátor vállalkozót általában leültették, és még fejtámaszt is adtak neki, nehogy bemozduljon a kép. Persze, így is gyakran előfordult, hogy valakinek három szája lett a fotón. A dagerrotípia egyébként nagyon szép képet adott (ha sikerült), tokban tartották, mint egy ékszert, s pontosan derékszögben ránézve olyan fényesen csillogott, mint a tükör. Sokan ezért gondolják, hogy Petőfi Szendrey Júliának akarta ajándékba adni a ránk maradt példányt, de lemondott róla, amikor meglátta a képet a pörsenéses arcával.
A dagerrotípia elkészítése nem volt olcsó, két pengő forintba került, Petőfi pedig vándorszínészként havi 28-at keresett, igaz, később már ennek a többszörösét. Egressy Gábor Párizsból szerzett magának kamerát, és meglehet, hogy baráti alapon (ingyen) fotózta le a költőt. Mivel nem volt szakember, a képei mulandónak bizonyultak, nem rögzítette őket megfelelően. Petőfi képe is megfeketedett, bár ő nem is tartotta nagy becsben. Amikor meglátta, milyen lett, gyorsan eldugta, és nem vette elő többé. Sértődötten csak ennyit mondott róla, ha megkérdezték: "Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." Feltételezik, hogy a színészkedő Petőfi többféle arckifejezését is megörökíthette Egressy, s a költőnek ez a komoly tetszhetett a legjobban, ezért kapta meg ajándékba.
A dagerrotípia 1868-ban került újra elő, Petőfi István ("István öcsém") vette át Szendrey Júlia hagyatékával együtt. Tíz évvel később a testvér így nyilatkozott a fotóról: "a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők". Próbálták feljavítani, de inkább csak ártottak neki. Szakszerű restaurálására az 1950-es években vállalkozott Escher Károly fotóművész, neki köszönhetjük a mai verziót. Hígított ciánkáli oldatot használt, amivel örökre tönkre is tehette volna, ezért próbából egy másik fekete dagerrotípián próbálta ki először a módszert. Bevált, és akkor derült ki, hogy a próbalemez pedig Kossuth Lajos egyik ismeretlen fotója volt...További részletek a neten, rengeteg a hasznos oldal.
Ott van például Petőfi, aki mindössze 26 évet élt, de hihetetlenül izgalmas dolgok történtek vele. Erre legutóbb a 444.hu cikke kapcsán eszméltem rá, amelyben a költő vonatútjáról (is) olvashatunk. Fogalmam sincs, mi vezethette arra, hogy 1846-ban felüljön a Pest-Budáról Vácra tartó szerelvényre, amely az ország első közforgalmú vasúti pályáján haladt végig, s amely vonat természetesen akkor még gőzmozdony volt. De nagyon tetszett neki, verset is írt róla.
Kicsit korábban pedig fényképet készíttetett magáról, vagy ahogy akkoriban hívták: dagerrotípiát. Ez is új technikának számított, 1839-40 körül kezdett elterjedni, vagyis Petőfi kétségkívül vonzódott a "menő" dolgokhoz. Ha most élne, alighanem Facebookozna, twitterezne, fotókat nyomna ki az Instagramra - bár nem feltétlenül magáról, mert ahhoz túl hiú volt. Az arca tele volt pörsenésekkel, nem szerette a tükörben nézegetni magát, és folyton beleszólt abba, hogyan nézzenek ki a róla készült festmények, grafikák, kőnyomatok. A festőbarátok megőrültek tőle.
A dagerrotípia technikája alig 20 évet élt, az 1850-es években derült ki róla, hogy a fotografálás zsákutcája. De erről Petőfi még nem tudott, így ő is modellt állt egy barátjának, a színész Egressy Gábornak (az ő öccse, Béni szerezte a Szózat zenéjét). Pontosabban modellt ült, mert akkoriban olyan hosszú expozíciós idővel kellett számolni, hogy a procedúra akár órákig is eltartott. A bátor vállalkozót általában leültették, és még fejtámaszt is adtak neki, nehogy bemozduljon a kép. Persze, így is gyakran előfordult, hogy valakinek három szája lett a fotón. A dagerrotípia egyébként nagyon szép képet adott (ha sikerült), tokban tartották, mint egy ékszert, s pontosan derékszögben ránézve olyan fényesen csillogott, mint a tükör. Sokan ezért gondolják, hogy Petőfi Szendrey Júliának akarta ajándékba adni a ránk maradt példányt, de lemondott róla, amikor meglátta a képet a pörsenéses arcával.
A dagerrotípia elkészítése nem volt olcsó, két pengő forintba került, Petőfi pedig vándorszínészként havi 28-at keresett, igaz, később már ennek a többszörösét. Egressy Gábor Párizsból szerzett magának kamerát, és meglehet, hogy baráti alapon (ingyen) fotózta le a költőt. Mivel nem volt szakember, a képei mulandónak bizonyultak, nem rögzítette őket megfelelően. Petőfi képe is megfeketedett, bár ő nem is tartotta nagy becsben. Amikor meglátta, milyen lett, gyorsan eldugta, és nem vette elő többé. Sértődötten csak ennyit mondott róla, ha megkérdezték: "Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." Feltételezik, hogy a színészkedő Petőfi többféle arckifejezését is megörökíthette Egressy, s a költőnek ez a komoly tetszhetett a legjobban, ezért kapta meg ajándékba.
A dagerrotípia 1868-ban került újra elő, Petőfi István ("István öcsém") vette át Szendrey Júlia hagyatékával együtt. Tíz évvel később a testvér így nyilatkozott a fotóról: "a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők". Próbálták feljavítani, de inkább csak ártottak neki. Szakszerű restaurálására az 1950-es években vállalkozott Escher Károly fotóművész, neki köszönhetjük a mai verziót. Hígított ciánkáli oldatot használt, amivel örökre tönkre is tehette volna, ezért próbából egy másik fekete dagerrotípián próbálta ki először a módszert. Bevált, és akkor derült ki, hogy a próbalemez pedig Kossuth Lajos egyik ismeretlen fotója volt...További részletek a neten, rengeteg a hasznos oldal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)