Dan Brown: Inferno – elolvasva

Akárki akármit mond, Dan Brown egy-egy új könyvének megjelenése mindig esemény. Így volt ez most is, pedig ezúttal „csak” négy évet kellett várni a legújabb regényre. Az Inferno a hatodik art thrillerje a szerzőnek, és a negyedik a Robert Langdon-történetek sorában. Csak Angliában 230 ezret adtak el belőle az első héten, hat hét alatt pedig az első körben nyomott 4 millió angol nyelvű példány is elfogyott. Én szeptember közepe táján jutottam a magyar nyelvű kiadáshoz, és - bár nem számítok gyorsolvasónak - két hét alatt végeztem vele. 650 oldal, de szokás szerint jó szellősen szedve, ezért eteti magát.

A cselekmény (igyekszem nem spoilerezni) Firenzében indul, és nagyobbrészt ott is bonyolódik, csupán a végkifejletben kerülünk át egy másik országba. A regény eleje érdekes, szokás szerint megragadja a figyelmet, és - DB általános koreográfiája szerint - egy meghökkentő halálesettel veszi kezdetét a cselekmény. A szerző itt is igyekezett nagyjából egyetlen városba, és egyetlen napba préselni a sztorit, ami nekem már Az elveszett jelképnél sem igazán tetszett, és most is kicsit erőltetettnek éreztem. Miért baj az, ha a szereplők alszanak a történet közben? Inkább ők tegyék, mint az olvasók...

Mert, sajnos, velem most előfordult, hogy a könyv kifejezetten untatott. A 160. oldal körül már azt a kérdést is feltettem, hogy Mi ez a bugyutaság?, végül aztán erőt vettem magamon, és továbbolvastam. A dőlt betűs részeket csak a vicc kedvéért írtam bele az előző mondatba, mert Dan Brownnál sem múlhat el úgy oldal, hogy ne lennének rajta/benne ilyen kiemelések. Pontosan nem értettem, mi célt szolgálnak, talán ha a végén ezeket egybeolvastam volna, akkor kiadtak volna valami plusz történetet... de nem, ez aligha valószínű, szóval inkább hagyjuk. Az is bosszantó, hogy Langdon 208-as IQ-val rendelkező női kísérője néha milyen gyermeki naivitással tud rácsodálkozni a legtriviálisabb dolgokra. Nem tudom elképzelni például, hogy egy szuperintelligens ember még sohasem hallott a középkori doktorok csőrös pestisálarcáról. Jó, tudom, hogy mindezt az átlagolvasók miatt kell szájbarágósan kifejteni, és való igaz, hogy ez a könyv is tele van töméntelen mennyiségű kultúrtörténeti érdekességgel, ami miatt nekem DB mindig az egyik kedvencem marad.

Annak ellenére mondom ezt, hogy - véleményem szerint - az Inferno az eddigi leggyengébb regénye. Az alapötlet szokás szerint jó, de a kivitelezés valahogy most nem sikerült. Nincs a történetben igazi gonosz sem: ha valaki majd az elolvasása után belegondol ebbe, alighanem igazat ad nekem. Summa summarum: DB egy kicsit fáradtabb és kényelmesebb, mint korábban, de még mindig jó, ám ha valaki most akar tőle olvasni valamit először, akkor ne az Infernóval kezdje a sort. Nálam továbbra is az Angyalok és démonok viszi a prímet, és hiszek benne, hogy a szerző hamarosan újra felkaptat ennek magaslatára.

Mindent kiadó kiadók

Időről-időre előkerül a mindenféle könyvet kiadó, főként kezdő - és jóhiszemű - írókra vadászó kiadók témája. Legutóbb a 168 Óra foglalkozott a Novum Verlaggal, amelynek tényleg mindenhol ott van a hirdetése, de szerintem hasonlóan működik a Lilli és az Álomgyár is, valamint egy csomó más hasonló cég.

Amikor valaki írásra szánja el magát, és hónapok, évek múltán úgy érzi, végre kész a "nagy mű", rögtön a publikáláson kezd el gondolkodni. A bátrabbak valamelyik ismertebb kiadóhoz fordulnak először, ahonnan többnyire semmiféle választ nem kapnak. Elhiszem, hogy sok a silány kézirat, de biztos vagyok benne, hogy így értékes művek is elkallódnak. A kiválasztási rendszer idehaza minősíthetetlen. Talán ha lennének ügynökök, akik folyton nyomulnának az ígéretesebb könyvtervekkel, más lenne a helyzet.

Az első csalódások után a kezdő író a magánkiadás felé fordul. A Novum és társai pedig azzal kecsegtetik, hogy mindenféle ellenvetés nélkül kinyomtatják a művét, sőt még reklámozzák és terjesztik is. Ez pedig nem hazugság, legfeljebb füllentés: a net korában nem nagy kunszt reklámokat elhelyezni legalább a saját honlapunkon, illetve árulni a könyveket - szintén ugyanott. Csakhogy az efféle kiadók webáruházait legfeljebb azok látogatják, akik maguk is magánkiadásra vállalkoztak, illetve az elsőkönyves írók rokonai, akik talán egy-két példányt meg is vásárolnak a könyvekből.

Az íróval kifizettetik a korrektúrázás, szerkesztés, tördelés, nyomtatás, reklámozás és terjesztés költségeit akkor is, ha ezek mögött nincs mindig tényleges munkavégzés. Legalább félmillió forintot szednek be személyenként, mert az emberek elhiszik, hogy a könyvkiadás ennyire drága. Pedig ha vennék a fáradságot, és utánanéznének, akkor sokkal kevesebből is kijöhetnének. Számoljuk például 500 példánnyal, és - mondjuk - egy A/5-ös, 200-250 oldalas fekete-fehér könyvvel, színes, ámde puha borítóval. Ennek a nyomdaköltsége valahol 100-150 ezer Ft közt alakul, s messze ez jelenti a legnagyobb tételt. Persze, ha valakinek rossz a helyesírása, és képtelen összeszerkeszteni a fejezeteket, akkor külső segítségre lesz szüksége, ami szintén több tízezres kiadást jelent. Jó, ha ismerünk egy tördelőt is, aki baráti alapon előkészíti nekünk nyomtatásra a kiadványt.

Mindent összegezve, szerintem a Novum-félék által kért díj bő feléért (300-350 ezer Ft) már kezünkben tarthatjuk a saját könyvünket, a maradék pénzünket pedig promócióra fordíthatjuk. A nagyobb kereskedői láncokhoz kezdőként szinte lehetetlen bejutni, így az elsőkönyveseknek bele kell nyugodniuk, hogy művüket legfeljebb a saját csatornáikon (Facebook, Twitter, Moly, Rukkola, olvasói csoportok, egyéni weboldal) promótálhatják. És érdemes néhány tiszteletpéldányt kiadóknak is elküldeni, akik az emailen befutó kéziratoknál a kész termékeket mindig szívesebben fogadják.

Dióhéjban ennyi jó tanács most elég, mert ebből is látszik, hogy a könyvkiadás ugyan nem a világ legegyszerűbb dolga, de józan ésszel, odafigyeléssel elkerülhetjük a csapdákat. Akit komolyan érdekel a téma, az ne csak írjon, hanem olvasson self-publishing oldalakat, ahol szintén tanulságos esetekkel találkozhat.