Dan Brown: Inferno – elolvasva

Akárki akármit mond, Dan Brown egy-egy új könyvének megjelenése mindig esemény. Így volt ez most is, pedig ezúttal „csak” négy évet kellett várni a legújabb regényre. Az Inferno a hatodik art thrillerje a szerzőnek, és a negyedik a Robert Langdon-történetek sorában. Csak Angliában 230 ezret adtak el belőle az első héten, hat hét alatt pedig az első körben nyomott 4 millió angol nyelvű példány is elfogyott. Én szeptember közepe táján jutottam a magyar nyelvű kiadáshoz, és - bár nem számítok gyorsolvasónak - két hét alatt végeztem vele. 650 oldal, de szokás szerint jó szellősen szedve, ezért eteti magát.

A cselekmény (igyekszem nem spoilerezni) Firenzében indul, és nagyobbrészt ott is bonyolódik, csupán a végkifejletben kerülünk át egy másik országba. A regény eleje érdekes, szokás szerint megragadja a figyelmet, és - DB általános koreográfiája szerint - egy meghökkentő halálesettel veszi kezdetét a cselekmény. A szerző itt is igyekezett nagyjából egyetlen városba, és egyetlen napba préselni a sztorit, ami nekem már Az elveszett jelképnél sem igazán tetszett, és most is kicsit erőltetettnek éreztem. Miért baj az, ha a szereplők alszanak a történet közben? Inkább ők tegyék, mint az olvasók...

Mert, sajnos, velem most előfordult, hogy a könyv kifejezetten untatott. A 160. oldal körül már azt a kérdést is feltettem, hogy Mi ez a bugyutaság?, végül aztán erőt vettem magamon, és továbbolvastam. A dőlt betűs részeket csak a vicc kedvéért írtam bele az előző mondatba, mert Dan Brownnál sem múlhat el úgy oldal, hogy ne lennének rajta/benne ilyen kiemelések. Pontosan nem értettem, mi célt szolgálnak, talán ha a végén ezeket egybeolvastam volna, akkor kiadtak volna valami plusz történetet... de nem, ez aligha valószínű, szóval inkább hagyjuk. Az is bosszantó, hogy Langdon 208-as IQ-val rendelkező női kísérője néha milyen gyermeki naivitással tud rácsodálkozni a legtriviálisabb dolgokra. Nem tudom elképzelni például, hogy egy szuperintelligens ember még sohasem hallott a középkori doktorok csőrös pestisálarcáról. Jó, tudom, hogy mindezt az átlagolvasók miatt kell szájbarágósan kifejteni, és való igaz, hogy ez a könyv is tele van töméntelen mennyiségű kultúrtörténeti érdekességgel, ami miatt nekem DB mindig az egyik kedvencem marad.

Annak ellenére mondom ezt, hogy - véleményem szerint - az Inferno az eddigi leggyengébb regénye. Az alapötlet szokás szerint jó, de a kivitelezés valahogy most nem sikerült. Nincs a történetben igazi gonosz sem: ha valaki majd az elolvasása után belegondol ebbe, alighanem igazat ad nekem. Summa summarum: DB egy kicsit fáradtabb és kényelmesebb, mint korábban, de még mindig jó, ám ha valaki most akar tőle olvasni valamit először, akkor ne az Infernóval kezdje a sort. Nálam továbbra is az Angyalok és démonok viszi a prímet, és hiszek benne, hogy a szerző hamarosan újra felkaptat ennek magaslatára.