Hogyan alakultak a könyves trendek?

Ha csak a legutóbbi öt évet nézzük, akkor is érdekes folyamatokat vehetünk észre. A Harry Potter-sorozat 1997-ben indult (külföldön), és 2007-ben fejeződött be. Nem csoda, hogy a Halál ereklyéi, a befejező kötet vezette a toplistákat ebben az esztendőben. Aki esetleg még labdába rúghatott volna, az Dan Brown, de nála A da Vinci-kód (2003) után hat év szünet következett.

2008 egyértelműen Stephenie Meyeré volt (mindig a külföldi kiadás évét tartom szem előtt), a vámpírok ekkor kezdték eluralni a könyvpiacot. Érdekes, hogy a téma azóta is a topon van, magyar verziója azonban csak mostanában jött ki (bár rögtön egy trilógia). 2009-ben Meyer mellé felzárkózott az új Dan Brown-regény (Az elveszett jelkép), de nem is annyira mellé, mint inkább mögé.

A komolyabb őrségváltás 2010-ben következett el, ennek az évnek Stieg Larsson és a skandináv krimi volt a nyertese. Tavaly Suzanne Collins vált a közönség nagy kedvencévé, akitől én ugyan még nem olvastam semmit, de úgy látom, Az éhezők viadala megint nagy sikernek ígérkezik. A magyar sajátosságokra most nem térnék ki, de örülök, hogy egyre több olyan írónk van (csak úgy, összevissza pl. Frei Tamás, Fábián Janka, Baráth Katalin, Moldova György, a fiatalabbaknak Bartos Erika és Berg Judit), akik képesek a külföldiek mellett felférni a hazai eladási listákra.

Gyorsan vagy lassan a jobb?

Mármint olvasni. Ami engem illet, ha tetszik egy könyv, szeretem ízlelgetni a mondatokat, feldolgozni az infókat, egyáltalán nem sietek vele. Persze, van, amikor annyira sodró a történet, hogy nincs mit tenni, rohanni kell vele együtt.

Néhányan viszont sportot űznek a gyorsolvasásból, amit én kicsit viccesnek tartok. Emlékszem, két-három nappal azután, hogy megjelent A szukkubusz dala, már kritikát is olvashattam róla valamelyik oldalon. Nyugaton szintén nagy divat a "speed reading", vagyis a gyorsolvasás. Vannak kiváló fejlesztő oldalak, ahol jó tanácsokkal látnak el bennünket ezzel kapcsolatban, s ezeken a legapróbb részletekre is kitérnek. Például arra, hogy mindenekelőtt vizsgáltassuk meg a szemünket, mert lehet, hogy a rossz látásunk miatt nem tudunk gyorsabban olvasni.

A professzionális gyorsolvasók 1000 szó/perc teljesítményre képesek, ráadásul a szöveg 85%-át meg is értik. Az átlagemberek tempója 200 szó/perc, 60%-os "megértési mutatóval". ITT bárki lemérheti az (angol) olvasási tempóját, ha kíváncsi rá. Én egy kis csalással - értsd: átfutottam - elértem a 840 szó/perces teljesítményt, de ekkor legfeljebb a 10%-át fogtam fel a szövegnek. Szóval, mindenki a maga tempója szerint.

Napi kapcsolat az olvasóval

Bevallom, gyakran olvasgatom a különböző könyvkritikákat, kommenteket a Moly.hu-n és az erre szakosodott blogokon. Főleg azokat, amelyek magyar szerzőségű regényeket veséznek ki. Gyakran olvasgatom - de egyre kevésbé szívesen. Fel is merült bennem a kérdés: jó-e, ha a szerző és az olvasó nagyon közel kerülnek egymáshoz? Jó-e, ha olvasóként őszintén kommentelünk? Fontos-e íróként válaszolni ezekre? Szerintem nem.

A Moly.hu-n nemrég átdúrtam egy csomó - ma divatos - magyar szerző könyveiről szóló ajánlót, értékelést. Azt vettem észre, hogy az olvasók lényegében két érzelmi véglet közt ingadoznak. Van, aki mindentől teljesen el van ájulva, más meg a legapróbb hibákat is felnagyítja. Így jönnek ki az átlagosan 75-85%-os értékelések, ami meglepően jó arány. Ám az is meglepő, hogy szinte az összes regénynél van egy-egy olyan, kiugróan alacsony pontszámot adó értékelő, aki nem is tudom, miért teszi publikussá a véleményét. Ha igaza van - akkor a többiek miért nem húzzák le a könyvet? Ha nincs igaza - akkor miért gonoszkodik? A magyar író már csak olyan, hogy 20 dicséretből egyet sem jegyez meg, de 1 lesújtó vélemény azonnal a földhöz csapja. Szóval, ezért nem éri meg kritikákat böngészgetni.

Az író írjon, az olvasó pedig vegye figyelembe, hogy a legvacakabb könyv mögött is sok-sok hónapnyi kemény munka áll. Az persze sajnálatos, ha a nagy erőlködésből csak egy silány műre futja. Ma, amikor az írók szinte mind kizárólag szórakoztatni akarnak, és a könyvüket bestsellerré tenni, az olvasók szerepe felértékelődik. Nem biztos ugyanakkor, hogy amit a kommentekben leírnak, az az őszinte véleményük. Erre tehát hiba lenne támaszkodni. Szerintem azzal ítélkeznek igazán, hogy megveszik-e a szerző következő könyvét - vagy nem.

A könyv előrendelhető!

A júniusi megjelenésig
minden hónapban
szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy
A makedón összeesküvés
már előrendelhető.
Például ITT,
vagy bárhol máshol.

Az író egy napja

Fforde

Az olvasók általában mitizálni szokták az írói tevékenységet, valami egészen különleges elfoglaltságnak tartva azt. Külföldön (értsd: amerikai-angolszász vidékeken) talán így van, idehaza azonban a legritkább esetben. Talán egy kezemen meg tudom számolni, hányan áldozhatják az egész napjukat az írásnak. Na jó, kettőn. Magyarországon az író általában dolgozik a munkahelyén, aztán hazamegy, és este (meg hétvégén) ír.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy nemrég kikerült Katie Fforde legújabb könyvének ajánlója a Facebookra. Előbb csak az asszonyka furcsa nevén akadtam fenn - mi az, hogy két F-fel kezdődik? Nekem is ilyen kell! Aztán utánanéztem, és kiderült, hogy nem manír, csak ősi családnév. A "ford", vagyis "gázló" szóból ered, és a Fforde mellett Ford, Forde, Foord, Foard, Forth stb. változatai is léteznek.

Ami viszont még megkapott a honlapján: őszintén leírja egy napját. Csak címszavakban, íme: 5:30-kor kelés, hálóköntösben és papucsban nyomás a számítógép elé. Rádióhallgatás, Twitter, emailek átnézése. Már nem túl jó a szeme, ezért kell egy kis ráhangolódás. Az írással úgy van, mint a férjével: valaha ő volt a titkos szerelme, de ma már... A napi első adagja 1000 szó (kb. 5000 karakter), aztán fél 10-től elkezdik telefonon zaklatni. Ha az előző napi munka nem tetszik neki, elszánt törléssel kezd. Anyaggyűjtésként tévét néz, és az utcákat rója. Hogy délután dolgozik-e még? Erre nem tér ki. Tényleg mindenki így képzeli az írók életét?

Az alexandriai könyvtár

A makedón összeesküvés című könyvben az Egyiptomban lévő alexandriai könyvtár is kap egy kisebb szerepet. Az új épületét is érdemes megnézni (egészen furcsa építészeti megoldást alkalmaztak nála), de a régi könyvtár sokkal híresebb volt a mostaninál.

Némelyik egyiptomi uralkodó meglehetősen érdekes módszert alkalmazott az állomány bővítésére. III. Ptolemaiosz Euergetész például átvizsgáltatta a kikötőbe érkező hajókat, és ha megtetszett neki egy könyv (vagy akkoriban inkább tekercs), azt addig tartotta magánál, amíg le nem másolták. Ez volt a jobbik eset. Történt ugyanis, hogy egyszer hatalmas óvadék (15 ezüsttalentum, ez kb. 4 mázsa ezüst) ellenében "kikölcsönözte" Athénból a három nagy tragédiaíró (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) eredeti szövegeit. Végül annyira a szívéhez nőttek, hogy a másolatokat adta vissza nekik, és ráadásként az óvadékról is lemondott. Az athéniak nem voltak túl boldogok, de Egyiptommal akkoriban senki sem rúgta össze szívesen a port.

Mit csinálnak az írók a Facebookon?

Őszintén szólva (ezt a kifejezést a Word zölddel aláhúzza, és ráadásként közli veled, hogy "sablonos"), jobban megértem azokat, akik csak olvassák a Facebookot, mint azokat, akik írják. Magam is szívesen bogarászom az üzenőfalakat, különösen regényírók esetében. Azt gondolom, hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért módunk adódik a kulisszák mögé pillantani. Tegnap például Fábián Jankánál olvastam a következőket:

Ma sokat dolgoztam a Lottin - holnap végre megvívjuk a győri csatát, de ma már túl fáradt vagyok a háborúskodáshoz. :)
Az Emma trilógiában, emlékezhettek, az emberek mellett megjelentek szereplőként kutyák és cicák is. A Lottiban viszont - és ez a korból is adódik - lovakkal találkozhattok majd. Akkoriban az emberek mindennapjaihoz szorosan hozzátartoztak ezek a csodálatos állatok. A könyvemben három ló jelenik majd meg kisebb-nagyobb szerepben, ám a cselekmény fontos részeként. A nevük a megjelenésük sorrendjében: Sátán, Gyémánt és Dió. 

A régi korok olvasói sohasem kaphattak előzetes információkat egy-egy készülő könyvről. Ma viszont napról napra nyomon követhetjük az írások születését. Ez pedig hihetetlenül hasznos, mert amikor elkészül a MŰ, az olvasó sokkal inkább a magáénak érzi. Egy angol nyelvű okoskodás szerint (amely a szerző, a befogadó és a Facebook kapcsolatát boncolgatja) egy dolgot azonban mindenképp szem előtt kell tartania az írónak: a rajongóid nem feltétlenül a barátaid. És ez így is van rendjén.