A szereplők neveiről

Talán van, akit érdekel a regényírás néhány technikai részlete is, ezért most megosztanék itt egy általam gyakran használt eljárásmódot. Néha megkérdezik, mi alapján nevezem el a szereplőket, s én ilyenkor azt válaszolom (nem túl fifikásan), hogy számomra a jó hangzás a legfőbb szempont.

A névnek hitelesnek kell lennie, ami - érdekes módon - azt jelenti, hogy nem túl gyakorinak, vagy hétköznapinak. Egy ritkább név valahogy mindig hihetőbb. Ha például egy francia inasnak kellene nevet adnunk, tízből kilencen biztosan a "Pierre" mellett döntetnének. És rosszul teszik. Mennyivel hitelesebb pl. Vernénél a "Passepartout" (vagyis "pászpártu", Phileas Fogg inasa), mint ez a "Pierre", nem? Ráadásul Vernénél a nevek többnyire beszédesek is, a Nemo például "Senkit" jelent, utalva a karakter visszahúzódó életmódjára.

Mint említettem, én nem játszom a nevek jelentéseivel, inkább csak a jó hangzásra figyelek. Vegyünk egy példát is, keressünk nevet mondjuk egy francia férfinak. Az első lépés nálam mindig a keresztnév megtalálása. Ehhez EZT az oldalt veszem igénybe, mert elég bőséges a kínálata. Ha szükséges, A-tól Z-ig átfutom, de általában hamarabb is találok megfelelőt. Most a Bernard-on és a Charles-on gyorsan túllépek, mert túl köznapiak, de a Degaré elég jónak tűnik. Lássunk hát egy hozzáillő családnevet. Degaré... Degaré... Valami három szótagos, lehetőleg mássalhangzóval, mondjuk P-vel kezdődő névre volna szükség. Ehhez is van segítségül egy jó oldal. A P-s családok közül itt több megfelelő is akadt, én most a Plamondon mellett döntöttem. Degaré Plamondon. Nem is rossz, könnyen ki is mondható (ez fontos olvasói szempontból), ráadásul a név - sokszor kimondva - idővel előhoz egy hozzá társítható, jellegzetes karaktert.
Ennyit a nevekről.

A magyar templomosok regénye

Amikor általános iskolás voltam, a helyi "mindenárus" boltban a tízfilléres rajzlapok között, esetleg a sulikönyvtárban, vagy a közeli kisváros (Berettyóújfalu) egyetlen könyvesboltjában viszonylag kevés, engem érdeklő könyvhöz lehetett hozzájutni. Elsősorban a Delfin-sorozat darabjaira vadásztam, amelyek tökéletesen megfeleltek az igényeimnek, hiszen olvasmányos és izgalmas történetek voltak. Az ezüstkardú vitéz (a tatárjárás idejéből), vagy a Nyugtalan vér (a magyar Salamon királyról) olyan könyvecskék, amelyeket sohasem fogok elfelejteni, és ma is ott vannak a polcomon.

Csak egy baj volt velük: túlságosan rövidnek tartottam valamennyit. Szívesen olvastam volna akár háromszor annyit kedvenc hőseimről, a 200-250 oldalas terjedelmet azonban valamilyen okból nem merték átlépni a szerzők. Talán a fiatal olvasótábor végesnek gondolt tűrőképessége miatt - ki tudja? Mindezt csupán azért említettem meg, mert szűk két hónappal ezelőtt hozzájutottam Bíró Szabolcs monumentális történelmi regényéhez, amely a Non nobis, Domine címet viseli, és terjedelme a 700 oldalt is meghaladja. Egy ilyen csemegének 20 évvel ezelőtt rettentően tudtam volna örülni - és két hét alatt oda-vissza ki is olvastam volna. Most azért tartott körülbelül négyszer ennyi ideig, mert valamiből (pl. munka) a családot is el kell tartani.

Bíró Szabolcs - több fórumon is olvashattuk - közel négy évig dolgozott a magyar templomosok regényén, s ez nem csupán a könyv gerincvastagságán látszik meg. Alapos, jól kimunkált, pergően érdekes alkotás került ki a keze alól, minden elismerés megilleti ezért. Megjelent saját kiadója, a Historium gondozásában is, egy kötetben (ez van meg nekem), de az Ulpius is kiadta két részletben (Kelet oroszlánja, Az utolsó vörös barát). Eddigi legnagyobb írói teljesítményét egyrészt a feleségének, Ágnesnek ajánlotta - akit Isten éltessen sokáig mai névnapja alkalmából! -, másrészt pedig az édesapja, Bíró Szilárd emlékének. Mindketten szereplőként is testet öltöttek egyébként a regényben, Ágnes a főhős, Attila szerelmeként, Szilárd pedig... De ez inkább maradjon egy pici kedves titok a jövőbeni olvasók számára.

A cselekményt most nem részletezném, mert nincs három-négy évem erre a célra. :) Aki szereti a történelmi regényeket, nem fog csalódni benne, mert minden megvan benne, ami ennek a műfajnak a sója és veleje: viszályok, ármányok, politikai cselszövések, csaták, bukás, talpraállás és nemes bosszú (meg egy kevés szerelem), a kellékeket szinte felsorolni is lehetetlen. A szerző magabiztosan mozog a XIII-XIV. századi közegben, a cselekmény egy pillanatra sem ül le. Bíró Szabolcs korszerű regényt írt, a mai olvasók igényeihez igazodva. Nagyon tetszettek az apró kikacsintások (pl. a legvégén: "Gyönyörű nap ez a halálra." - vajon honnan ismerős a mondat?), de ugyanúgy megtaláltam benne Gárdonyi érzékletes csataleírásait, seregszemléit és más írói "húzásait" is, amit az Egri csillagokban és A láthatatlan emberben annyira szerettem. A könyv egyébként sok helyen filmszerűen pergő, ezt az ábrázoló tehetséget nagyon irigylem a szerzőtől.

A regény nagy előnye, hogy nem idealizál, és távol áll a régi történelmi munkák felhőtlen romantikájától is. Itt a főhős nem egyenes vonalú egyenletes mozgást végez a megérdemelt végső sikerig, hanem számtalan pofont kell átélnie, mire elnyeri méltó jutalmát. Jellemfejlődésen megy keresztül. A mások által is felemlegetett apróbb hibákra nem sok szót vesztegetnék, pl. arra, hogy a "fantasztikus" kifejezés mennyire illik bele egy Anjou-kori könyvbe, vagy a "bácsi" szó alkalmazása mennyire korhű (ez csak a XVI. századtól kezd elterjedni, és a "báty" szóból ered) - az ilyesfajta bakik felbukkanása egy ekkora szövegfolyam esetén szinte elkerülhetetlen.

A lényeg az, hogy megszületett a XXI. századi magyar történelmi regény egyik követendő példája, amelynek bőven lesz folytatása az elkövetkező években. Bíró Szabolcs szemmel láthatólag örömét leli ebben a munkában, szeretettel nyúl anyagához, így nem csoda, hogy több kötetben szeretné feldolgozni a Bátorok és az Anjou királyok történetét. Tudom, hogy véghez fogja vinni, amit eltervezett, ezért (is) jár neki a Molyon az 5-ös. :)

Hóhányás

Ma végre keleten is lehullott a hó, aminek a nyugaton elzárt falvak, persze, nem feltétlenül örülnek, mert a hó olyan, mint a szeretet: attól még, hogy jut az egyik helyre, bőven jut a másikra is. Szóval, ma délelőtt én is beálltam a szorgos cívisek közé havat lapátolni (cívis-- ld. civil, ang civic, város, polgár, esetleg civilizáció), és munka közben eszembe jutott egy réges-régi eset a hóhányásról.

Még 2004-ben jelent meg egy cikk a helyi városi lapban, amelyben az "oknyomozó" (MÚK elnökségi tag, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas) újságíró egy kézirat sorsán kesergett a szerzővel készített interjúban. Ebben a cikkben engem is megemlítettek, nem túl kedvező kontextusban. A nevem már a cikk elején ott szerepelt, mint a kiadó azon munkatársáé, aki valamit megígért a könyvszerzőnek. Ez nem is lett volna gond, ha onnantól kezdve a kacifántos történet nem úgy tűnt volna, mintha én mozgattam volna a háttérből a szálakat.

Nos, a történet idején én éppen 3 hete álltam alkalmazásban a debreceni kiadónál. Első feladataim közé a különféle kéziratok rendezgetése, osztályozása, belső minősítése tartozott. Amikor az illető szerző felhívott, megígértem neki, hogy utánanézek a kézirata sorsának. Ezt meg is tettem (kiadóvezetőnél stb.), majd pár nap múlva - az ígéretemhez hívem, és a megszerzett információk birtokában - telefonon örömmel értesítettem, hogy a regénye hamarosan megjelenik. Úgy gondoltam, ez tényleg jó hír bármiféle szerzőnek.

Az ügy részemről itt le is zárult. Hónapok múltán aztán megjelent az a bizonyos cikk a városi lapban, a nevem feltüntetésével, de anélkül, hogy a régi motoros, díjazott újságíró (aki pár éve, sajnálatos módon, elhunyt) egyszer is megkeresett volna előtte. Alighanem az én verzióm nem illett volna bele a képbe. Szóval, a cikk megjelent, különösebb következmény nélkül, amit az újság súlya miatt nem is csodálok. A dolog viszont azóta is bánt, nem véletlenül jutott eszembe ma is, hólapátolás közben. Viszont itt ez a blog, és végre megírhattam a saját verziómat. Hadd legyen ennek is nyoma, legalább a Google iowai szerverparkján, ha már a helyi újságban nem.

Tanulság? Nincs. Magyarország, XXI. század eleje. Neveket nem véletlenül nem írtam. Spongya rá, mondta bölcsen Virág elvtárs is.

Itt az új Dan Brown-regény: Inferno

Pár hónapja találgattam, mikor jelenhet meg az új Dan Brown-regény, és most egészen váratlanul meg is érkezett erről a hír. Május 14-én Amerikában és Nagy-Britanniában már az olvasók elé kerül az Inferno, amelynek újra Robert Langdon lesz a főszereplője, és Dante Pokoljának (lásd: Isteni színjáték) rejtélyeit járja körül.

Kevés író van, akinek rendszeresen várom a könyveit, Dan Brown viszont ezek közé tartozik. Valószínűleg az Inferno nem lesz olyan sikeres és széles körben érdekes, mint a kereken tíz éve megjelent A da Vinci-kód, de aki szereti ezt a műfajt, az biztosan nem csalódik benne. A kiadója is sokat várhat tőle, mert első körben 4 millió példányban dobja piacra.

Ami a magyar változatot illeti, arra szerintem legalább karácsonyig várni kell - na, ilyenkor jön jól egy kis angol nyelvtudás, meg az ebook-olvasó.

Az író honlapja, és egy kis beharangozó az új regényről ITT.

Jön az Amazon? És mit hoz?

Egyelőre ez van a honlapjuk helyett.

Az utóbbi hetekben megint több pletyka röppent fel arról, hogy Magyarországon is megjelenik az Amazon internetes nagykereskedő. Főleg műszaki cikkekkel, illetve ami nekünk fontosabb: könyvekkel kereskedik, nem is akárhogyan. Ha tényleg felbukkan nálunk, az teljesen átrajzolja a hazai könyvpiacot.

Állítólag tavasszal nyitnak, és Pozsony mellett már elosztóbázist is létesítettek, az amazon.hu domaint pedig régen lekötötték maguknak. Biztos, ami biztos. Szilágyi Balázs szépen összeszedte, milyen változások várhatók, ha egyszer tényleg betörnek hozzánk "Dévénynél" (hogy egy kis Adyt is csempésszek ide, kultúra gyanánt. Egyébként az csak nemrég esett le, hogy Dévény - amely ma Pozsony része - anno a történelmi Magyarország nyugati kapuja volt. Mint ma kb. Hegyeshalom.)

Szóval, az Amazon ezt jelenti:
- rengeteg angol nyelvű könyv,
- e-könyvek,
- a Kindle olvasó,
- olcsóbb kiszállítás,
- komoly marketing,
- gyors piacszerzés.

Én mindig is a piacgazdaság híve voltam, de olvasóként is örülnék egy ilyen könyves multi megjelenésének. A magyar piac kezd leülni, elkényelmesedni, ideje, hogy felrázza valaki.

 

2012 legjobb könyvei

Az év legjobb könyve így kezdődik: „A helyi lapok nem írták meg a Walter Berglundról szóló híreket – hiszen idestova két év is eltelt már azóta, hogy Pattyvel elköltöztek Washingtonba, és így St. Paulban nem sokat jelentett már a neve –, ám a Ramsey Hill-i jobb családok annyira azért nem voltak lokálpatrióták, hogy még a New York Timest se olvassák."

A listát a Könyvesblog állította össze, itt olvasható a Top10, bár az ilyesfajta listák nem igazán mérvadóak, hiszen meglehetősen szubjektívek. A nyitó idézet például az aranyérmes Jonathan Franzen Szabadság című regényéből származik, amelyről - bevallom - én nem sokat hallottam tavaly. (Arról nem is beszélve, hogy az ilyen körmondatoktól a szerkesztőm rögtön fejre állna - bár ez ízlés és szokás dolga.). Szóval, a Top 10-ből Nyáry Krisztiánt a FB-on már olvastam (részben), Ecóra illene időt szánni, Murakami viszont nekem kicsit elvont, túl (poszt)modern, vagyis inkább későbbre tolom.

Ami a saját évemet illeti, nyáron jelent meg az első regényem, aminek nagyon örültem, bár nem kapott nagy visszhangot. Tudom, hogy az elsőkönyvesek helyzete mindig nehéz, ezért megújult elszántsággal török idén is előre, bízva abban, hogy előbb-utóbb a tábor is megtalál. Megtalál? (Sokan mondják, hogy ne legyek szkeptikus, legalább én higgyek magamban. De én hiszek is. A kételkedés az írói lét része. Vagy nem?)

Jobban megy a könyvpiacnak?

A Facebookon már ajánlottam a Cultura.hu cikkét a 2012-es könyvpiaci helyzetről, és akkor hitetlenkedve fogadtam a mérsékelten optimista kiadóvezetői nyilatkozatokat. Saját (könyvesboltosok, árusok, tehát kereskedők elmondásán alapuló) véleményem, megérzésem szerint ugyanis tavaly is folytatta mélyrepülését a piac, amikor viszont konkrét adatoknak is utánanéztem, kissé meglepődtem.
Nem tudom, hányan ismerik az e-beszámoló nevű oldalt, de én szívesen és gyakran böngészgetem, ha egy-egy cég teljesítményére vagyok kíváncsi. Most kiadóknak néztem utána, és teljesen más adatokat kaptam, mint előzetesen vártam. A 2010-es évhez képest 2011-ben ugyanis a kiválasztott kiadók növekedést mutattak, és sokan 2012-ben is további bővülésre számítanak. Bár erről majd csak május-június körül lesznek adataink, a tavalyi és azelőtti számokat most is érdemes összevetni:

Móra Kiadó: 517 mFt bevétel (2010-ben) --- 549 mFt bevétel (2011-ben)
Agavé: 132 mFt --- 136 mFt
Bookline (Shopline): 3,79 MdFt --- 3,83 MdFt
Scolar Kiadó: 230 mFt --- 264 mFt
Kossuth Kiadó: 1,85 MdFt --- 1,75 MdFt

Jó, jó, a Kossuth eredménye csökkent, a többieké viszont emelkedett, ráadásul (mint a lista is mutatja) tényleg csak találomra válogattam. Megnéztem még másokat is, és azoknál is a halvány növekedés volt a jellemző. Ezek szerint a kiadók még képesek úgy-ahogy talpon maradni, a recesszió egyelőre "csak" a kereskedőket sújtja. Kérdés, hogy a válság milyen mélyre fog leszivárogni a következő években...