Így élt Petőfi Sándor

A mai oktatás egyik legnagyobb hibája az, hogy képtelen testközelbe hozni azokat az alanyokat, akikről a diákoknak tanulniuk kellene. Tudom, hogy kevés az idő, és sűrű az anyag, de ha folyton csak ikonokat mutatunk fel a gyerekeknek, attól az egész unalmassá és érdektelenné válik számukra. Nyáry Krisztián nem véletlenül ért el mostanában nagy sikereket a témák bulváros feldolgozásával.
Ott van például Petőfi, aki mindössze 26 évet élt, de hihetetlenül izgalmas dolgok történtek vele. Erre legutóbb a 444.hu cikke kapcsán eszméltem rá, amelyben a költő vonatútjáról (is) olvashatunk. Fogalmam sincs, mi vezethette arra, hogy 1846-ban felüljön a Pest-Budáról Vácra tartó szerelvényre, amely az ország első közforgalmú vasúti pályáján haladt végig, s amely vonat természetesen akkor még gőzmozdony volt. De nagyon tetszett neki, verset is írt róla.
Kicsit korábban pedig fényképet készíttetett magáról, vagy ahogy akkoriban hívták: dagerrotípiát. Ez is új technikának számított, 1839-40 körül kezdett elterjedni, vagyis Petőfi kétségkívül vonzódott a "menő" dolgokhoz. Ha most élne, alighanem Facebookozna, twitterezne, fotókat nyomna ki az Instagramra - bár nem feltétlenül magáról, mert ahhoz túl hiú volt. Az arca tele volt pörsenésekkel, nem szerette a tükörben nézegetni magát, és folyton beleszólt abba, hogyan nézzenek ki a róla készült festmények, grafikák, kőnyomatok. A festőbarátok megőrültek tőle.

A dagerrotípia technikája alig 20 évet élt, az 1850-es években derült ki róla, hogy a fotografálás zsákutcája. De erről Petőfi még nem tudott, így ő is modellt állt egy barátjának, a színész Egressy Gábornak (az ő öccse, Béni szerezte a Szózat zenéjét). Pontosabban modellt ült, mert akkoriban olyan hosszú expozíciós idővel kellett számolni, hogy a procedúra akár órákig is eltartott. A bátor vállalkozót általában leültették, és még fejtámaszt is adtak neki, nehogy bemozduljon a kép. Persze, így is gyakran előfordult, hogy valakinek három szája lett a fotón. A dagerrotípia egyébként nagyon szép képet adott (ha sikerült), tokban tartották, mint egy ékszert, s pontosan derékszögben ránézve olyan fényesen csillogott, mint a tükör. Sokan ezért gondolják, hogy Petőfi Szendrey Júliának akarta ajándékba adni a ránk maradt példányt, de lemondott róla, amikor meglátta a képet a pörsenéses arcával.
A dagerrotípia elkészítése nem volt olcsó, két pengő forintba került, Petőfi pedig vándorszínészként havi 28-at keresett, igaz, később már ennek a többszörösét. Egressy Gábor Párizsból szerzett magának kamerát, és meglehet, hogy baráti alapon (ingyen) fotózta le a költőt. Mivel nem volt szakember, a képei mulandónak bizonyultak, nem rögzítette őket megfelelően. Petőfi képe is megfeketedett, bár ő nem is tartotta nagy becsben. Amikor meglátta, milyen lett, gyorsan eldugta, és nem vette elő többé. Sértődötten csak ennyit mondott róla, ha megkérdezték: "Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." Feltételezik, hogy a színészkedő Petőfi többféle arckifejezését is megörökíthette Egressy, s a költőnek ez a komoly tetszhetett a legjobban, ezért kapta meg ajándékba.

A dagerrotípia 1868-ban került újra elő, Petőfi István ("István öcsém") vette át Szendrey Júlia hagyatékával együtt. Tíz évvel később a testvér így nyilatkozott a fotóról: "a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők". Próbálták feljavítani, de inkább csak ártottak neki. Szakszerű restaurálására az 1950-es években vállalkozott Escher Károly fotóművész, neki köszönhetjük a mai verziót. Hígított ciánkáli oldatot használt, amivel örökre tönkre is tehette volna, ezért próbából egy másik fekete dagerrotípián próbálta ki először a módszert. Bevált, és akkor derült ki, hogy a próbalemez pedig Kossuth Lajos egyik ismeretlen fotója volt...További részletek a neten, rengeteg a hasznos oldal.

Néha ki kell mászni az ablakon

Még most bukkantam rá egy tavalyi interjúra, amely a svéd íróval, Jonas Jonassonnal készült. Érdekes és tanulságos, ahogy mondani szokták, s arra hívja fel a figyelmet, hogy egy könyv elolvasása előtt érdemes magát a szerzőt is jobban megismerni.

Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, nem túl szerencsés, mégis valahogy könnyen megjegyezhető című regényével került be az irodalomba. A könyvet legalább 35 nyelvre fordították le, és több millió példányban kelt el, de máris közeleg az újabb történet, az analfabétáról, aki tudott számolni. Én mindig hittem abban, hogy egy történetben bőven elfér a humor is, és lám, Jonasson is tudott újat hozni a milliónyi, sötét és esőszagú skandináv krimi mellé.

Ami a szerzőt illeti, korábban komoly karriert futott be a médiában, de aztán rájött, hogy a hajtás nem minden. 10 millió fontért eladta hát a 100-nál is több embert foglakoztató cégét, gyökeresen megváltoztatva addigi életét. Kimászott ő is az ablakon. 44 évesen csak a neten talált magának feleséget, akitől hamarosan elvált, ám az 5 éves kisfiuk nála maradt. Most együtt él egy svéd szigeten a gyerekkel - és rengeteg állattal. Infralámpa alatt, odabent tartja a kiscsirkéket (mint nagyanyámék:), és azok sokszor még az ágyába is bebújnak.

A százéves ember regényét annak idején hat svéd kiadónak is megmutatta, és az utolsó harapott rá. "Elolvastam a felét, és ki akarom adni" - érkezett a lelkes jelzés a kiadótól. "A felét vagy az egészet?" - kérdezett vissza pimaszul Jonasson, de az üzlet persze megköttetett. Hogy mi ebből az egészből a tanulság? Nem sok minden, legfeljebb csak annyi, hogy ne féljünk néha gyökeresen változtatni mindazon, amiben benne vagyunk. Ki kell mászni az ablakon.

Dan Brown: Inferno – elolvasva

Akárki akármit mond, Dan Brown egy-egy új könyvének megjelenése mindig esemény. Így volt ez most is, pedig ezúttal „csak” négy évet kellett várni a legújabb regényre. Az Inferno a hatodik art thrillerje a szerzőnek, és a negyedik a Robert Langdon-történetek sorában. Csak Angliában 230 ezret adtak el belőle az első héten, hat hét alatt pedig az első körben nyomott 4 millió angol nyelvű példány is elfogyott. Én szeptember közepe táján jutottam a magyar nyelvű kiadáshoz, és - bár nem számítok gyorsolvasónak - két hét alatt végeztem vele. 650 oldal, de szokás szerint jó szellősen szedve, ezért eteti magát.

A cselekmény (igyekszem nem spoilerezni) Firenzében indul, és nagyobbrészt ott is bonyolódik, csupán a végkifejletben kerülünk át egy másik országba. A regény eleje érdekes, szokás szerint megragadja a figyelmet, és - DB általános koreográfiája szerint - egy meghökkentő halálesettel veszi kezdetét a cselekmény. A szerző itt is igyekezett nagyjából egyetlen városba, és egyetlen napba préselni a sztorit, ami nekem már Az elveszett jelképnél sem igazán tetszett, és most is kicsit erőltetettnek éreztem. Miért baj az, ha a szereplők alszanak a történet közben? Inkább ők tegyék, mint az olvasók...

Mert, sajnos, velem most előfordult, hogy a könyv kifejezetten untatott. A 160. oldal körül már azt a kérdést is feltettem, hogy Mi ez a bugyutaság?, végül aztán erőt vettem magamon, és továbbolvastam. A dőlt betűs részeket csak a vicc kedvéért írtam bele az előző mondatba, mert Dan Brownnál sem múlhat el úgy oldal, hogy ne lennének rajta/benne ilyen kiemelések. Pontosan nem értettem, mi célt szolgálnak, talán ha a végén ezeket egybeolvastam volna, akkor kiadtak volna valami plusz történetet... de nem, ez aligha valószínű, szóval inkább hagyjuk. Az is bosszantó, hogy Langdon 208-as IQ-val rendelkező női kísérője néha milyen gyermeki naivitással tud rácsodálkozni a legtriviálisabb dolgokra. Nem tudom elképzelni például, hogy egy szuperintelligens ember még sohasem hallott a középkori doktorok csőrös pestisálarcáról. Jó, tudom, hogy mindezt az átlagolvasók miatt kell szájbarágósan kifejteni, és való igaz, hogy ez a könyv is tele van töméntelen mennyiségű kultúrtörténeti érdekességgel, ami miatt nekem DB mindig az egyik kedvencem marad.

Annak ellenére mondom ezt, hogy - véleményem szerint - az Inferno az eddigi leggyengébb regénye. Az alapötlet szokás szerint jó, de a kivitelezés valahogy most nem sikerült. Nincs a történetben igazi gonosz sem: ha valaki majd az elolvasása után belegondol ebbe, alighanem igazat ad nekem. Summa summarum: DB egy kicsit fáradtabb és kényelmesebb, mint korábban, de még mindig jó, ám ha valaki most akar tőle olvasni valamit először, akkor ne az Infernóval kezdje a sort. Nálam továbbra is az Angyalok és démonok viszi a prímet, és hiszek benne, hogy a szerző hamarosan újra felkaptat ennek magaslatára.

Mindent kiadó kiadók

Időről-időre előkerül a mindenféle könyvet kiadó, főként kezdő - és jóhiszemű - írókra vadászó kiadók témája. Legutóbb a 168 Óra foglalkozott a Novum Verlaggal, amelynek tényleg mindenhol ott van a hirdetése, de szerintem hasonlóan működik a Lilli és az Álomgyár is, valamint egy csomó más hasonló cég.

Amikor valaki írásra szánja el magát, és hónapok, évek múltán úgy érzi, végre kész a "nagy mű", rögtön a publikáláson kezd el gondolkodni. A bátrabbak valamelyik ismertebb kiadóhoz fordulnak először, ahonnan többnyire semmiféle választ nem kapnak. Elhiszem, hogy sok a silány kézirat, de biztos vagyok benne, hogy így értékes művek is elkallódnak. A kiválasztási rendszer idehaza minősíthetetlen. Talán ha lennének ügynökök, akik folyton nyomulnának az ígéretesebb könyvtervekkel, más lenne a helyzet.

Az első csalódások után a kezdő író a magánkiadás felé fordul. A Novum és társai pedig azzal kecsegtetik, hogy mindenféle ellenvetés nélkül kinyomtatják a művét, sőt még reklámozzák és terjesztik is. Ez pedig nem hazugság, legfeljebb füllentés: a net korában nem nagy kunszt reklámokat elhelyezni legalább a saját honlapunkon, illetve árulni a könyveket - szintén ugyanott. Csakhogy az efféle kiadók webáruházait legfeljebb azok látogatják, akik maguk is magánkiadásra vállalkoztak, illetve az elsőkönyves írók rokonai, akik talán egy-két példányt meg is vásárolnak a könyvekből.

Az íróval kifizettetik a korrektúrázás, szerkesztés, tördelés, nyomtatás, reklámozás és terjesztés költségeit akkor is, ha ezek mögött nincs mindig tényleges munkavégzés. Legalább félmillió forintot szednek be személyenként, mert az emberek elhiszik, hogy a könyvkiadás ennyire drága. Pedig ha vennék a fáradságot, és utánanéznének, akkor sokkal kevesebből is kijöhetnének. Számoljuk például 500 példánnyal, és - mondjuk - egy A/5-ös, 200-250 oldalas fekete-fehér könyvvel, színes, ámde puha borítóval. Ennek a nyomdaköltsége valahol 100-150 ezer Ft közt alakul, s messze ez jelenti a legnagyobb tételt. Persze, ha valakinek rossz a helyesírása, és képtelen összeszerkeszteni a fejezeteket, akkor külső segítségre lesz szüksége, ami szintén több tízezres kiadást jelent. Jó, ha ismerünk egy tördelőt is, aki baráti alapon előkészíti nekünk nyomtatásra a kiadványt.

Mindent összegezve, szerintem a Novum-félék által kért díj bő feléért (300-350 ezer Ft) már kezünkben tarthatjuk a saját könyvünket, a maradék pénzünket pedig promócióra fordíthatjuk. A nagyobb kereskedői láncokhoz kezdőként szinte lehetetlen bejutni, így az elsőkönyveseknek bele kell nyugodniuk, hogy művüket legfeljebb a saját csatornáikon (Facebook, Twitter, Moly, Rukkola, olvasói csoportok, egyéni weboldal) promótálhatják. És érdemes néhány tiszteletpéldányt kiadóknak is elküldeni, akik az emailen befutó kéziratoknál a kész termékeket mindig szívesebben fogadják.

Dióhéjban ennyi jó tanács most elég, mert ebből is látszik, hogy a könyvkiadás ugyan nem a világ legegyszerűbb dolga, de józan ésszel, odafigyeléssel elkerülhetjük a csapdákat. Akit komolyan érdekel a téma, az ne csak írjon, hanem olvasson self-publishing oldalakat, ahol szintén tanulságos esetekkel találkozhat.     

Társszerzők: kettesben is lehet könyvet írni?

A társszerzőség témája - furcsa módon - a legjobban kereső írók friss listája kapcsán jutott eszembe. Az élen természetesen E. L. James áll, aki a Szürkével nagyon beletalált valamibe, de Dan Brown sem áll rosszul, aki máris eladott 369 ezer darabot az Infernóból, így 22 millió dollárt keresett. És hol van még a karácsony?
Náluk is érdekesebb viszont most James Patterson, aki 66 évesen is uralja a piacot. Nemcsak a felnőtt thrillerek kategóriájában, de lassan a young adult (fiatal felnőtt) kategóriában is, ami könnyen gyanút ébreszthet bennünk. Hogy bírja ezt az őrült tempót egyedül? Sehogy. Körülbelül 65-70 regénynél tart, ezeknek a kétharmada New York Times-bestseller, de Patterson csak afféle ötletadó a legtöbbnél, a műveket "szellemírók", "társszerzők" írják, természetesen masszív felügyelet mellett. Patterson jóváhagyja a vázlatot, átolvassa az első változatot, beleír a szövegbe, és persze ellenőrzi a végeredményt is. Egy 2009-es interjúban például azt mondta, hogy éppen 29 kézirat fekszik előtte különféle készültségi állapotban, és mind arra vár, hogy dolgozzon rajtuk. Számomra ez nem klasszikus regényírói munka, de ha működik, hát Istenem...
Ennél a módszernél sokkal gyakoribb az, amikor ketten dolgoznak egy szövegen. Ez sem túl könnyű, mert folyton kompromisszumokat kell kötni, de valahogy megoldható a dolog. Pintér Bence és Pintér Máté (A szivarhajó utolsó útja c. regény szerzői) egy beszélgetés során például úgy nyilatkoztak, hogy a sztorit együtt találják ki, de a megírást már külön végzik, előre felosztott rend alapján. Más interjúk kapcsán azt szűrtem le, hogy a legtöbben azért vállalják a társszerzőséget, mert így kevesebbet kell írni, gyorsabban halad a munka, és amiben gyengébbek vagyunk, azt rábízhatjuk másra. A társszerzők ráadásul erőt adhatnak egymásnak, ha lanyhul a lelkesedés, szóval rengeteg előnnyel jár a módszer. Én mindezzel együtt is a legmagányosabb munkák közé sorolom az írást, amit nagyon nehéz lehet mással megosztani.

Még mindig olvassák - újabb kritika a Makedónról

Szandi is elolvasta A makedón összeesküvést, amely több mint egy éve jelent meg, de valahogy valaki mindig „beleakad". Nagyon örülök neki, és annak is, ha kivesézik. Szandi nagyon alapos munkát végzett, akkurátusan számba vette a negatívumokat és pozitívumokat. Akadt mindből elég. :) Rengeteget tanultam ebből is, köszönöm a fáradozást!

„Egy egyszerű vallomással kezdem: nagyon imádom Dan Brown Robert Langdon sorozatát, és mivel nem olvashatom azt a végtelenségig, folyamatosan keresem azt a könyvet, amely viszonylag hasonló alapokon nyugszik. Így kezdődött egy három napos viszonyom A makedón összeesküvéssel...”

Folytatás itt.

Újra Dan Brown - avagy mit tudhatunk az Infernóról?

Körülbelül egy hónap múlva jelenik meg a Gabo kiadásában Dan Brown új regénye, az Inferno, amely főleg Firenzében játszódik, a cselekménye pedig Dante körül bonyolódik. Már biztos, hogy ezt a Robert Langdon-históriát is megfilmesítik, de előtte azért jó lenne magyarul is elolvasni. Amíg ez nem megy, arra gondoltam, összeszedem a hozzáférhető recenziókat és egyéb információkat.

Érdekes, hogy a regény már a Molyon is megjelent,eddig 10-en adtak rá csillagot, és átlagosan 81%-osra értékelték (3-astól 5-ösig van minden). Ez nem olyan rossz. Ha megjelenik a magyar változat, megérkeznek a fanyalgók is, akik majd lehúzzák 60-65% környékére. Ez így természetes, mert ha valaki népszerű, akkor sokan olvassák, de ugyanakkor - a nagy számok törvénye értelmében - arányaiban kevesebbeknek tetszik. Az már biztos, hogy a borítón lévő ábráknak is van szerepük a történetben, ami mindenképpen érdekes újításnak tűnik.

A Molyon két írott értékelést találtam, az egyik így hangzik:

"Nem estem tőle hanyatt, arra jó volt, hogy egy kicsit olvassak angolul is, de magyarul már nem biztos, hogy bevállalnám. Most éppen a firenzei műemlékek, műtárgyak és Dante köré kanyarított mesét Dan Brown, szokás szerint a jófiúkról kiderül, hogy ők a rosszfiúk és fordítva, közben Langdon prof száguldozik fel-alá és megpróbálja megmenteni a világot. Mintha egy képlettel állítaná elő ezeket a könyveket, a sokadiknál már egyáltalán nem hoz lázba."

Ha valaki egy műfajban alkot, valóban fennáll a veszélye a kiszámíthatóságnak, de nem hiszem, hogy ez baj lenne. Robin Cook orvosi krimijei ma is olyan izgalmasak és meghökkentőek, mint régen? Ez a dolog nem erről szól, hanem arról, hogy mindig megkapjuk a szerzőtől azt, amit várunk tőle.
A másik vélemény:

"Utópia-koppintás, de jó.” A szűkszavú értékelés nem sokat árul el a cselekményből, bár a hangulatra jól utal. És amit akkor még tudni kell az Infernóról:
A főszereplő újra Robert Langdon, a segítője ezúttal Sienna Brooks. A Goodreads nevű oldalon 3000 kritika jelent meg a könyvről, s ezekből kiderül, hogy a sztori most is kb. egy nap alatt játszódik. Langdon egy kórházban ébred, és természetesen fogalma sincs róla, hogyan került oda. Aki nem szereti a spoilereket, az inkább ne olvassa tovább, mert már az elején az is kiderül, hogy a főhősre rálőttek, és a fejsérülése miatt nem emlékszik semmire. Miután a szeme láttára megölnek egy orvost, megkezdődik a szokásos hajsza. Ekkor ismerkedik össze Siennával, aki segítője és kalauza lesz (gondolom úgy, mint Danténak Beatrice). Többet most magamnak sem szeretnék elárulni, ezért zárásként csak annyit, hogy a történetben újra igen komoly veszély fenyegeti a lakosokat (valami hasonló, mint Rómát az Angyalok és démonokban, csak ez nem antianyag, hanem... szóval más), és van egy gonosz társaság is, amely a Consortium nevet viseli. Aki nem bírja kivárni a magyar verziót, az itt többet is elolvashat a cselekményről, de azt hiszem, jobb lesz, ha saját magunk alkotunk majd ítéletet a regényről.