Ott van például Petőfi, aki mindössze 26 évet élt, de hihetetlenül izgalmas dolgok történtek vele. Erre legutóbb a 444.hu cikke kapcsán eszméltem rá, amelyben a költő vonatútjáról (is) olvashatunk. Fogalmam sincs, mi vezethette arra, hogy 1846-ban felüljön a Pest-Budáról Vácra tartó szerelvényre, amely az ország első közforgalmú vasúti pályáján haladt végig, s amely vonat természetesen akkor még gőzmozdony volt. De nagyon tetszett neki, verset is írt róla.
Kicsit korábban pedig fényképet készíttetett magáról, vagy ahogy akkoriban hívták: dagerrotípiát. Ez is új technikának számított, 1839-40 körül kezdett elterjedni, vagyis Petőfi kétségkívül vonzódott a "menő" dolgokhoz. Ha most élne, alighanem Facebookozna, twitterezne, fotókat nyomna ki az Instagramra - bár nem feltétlenül magáról, mert ahhoz túl hiú volt. Az arca tele volt pörsenésekkel, nem szerette a tükörben nézegetni magát, és folyton beleszólt abba, hogyan nézzenek ki a róla készült festmények, grafikák, kőnyomatok. A festőbarátok megőrültek tőle.
A dagerrotípia technikája alig 20 évet élt, az 1850-es években derült ki róla, hogy a fotografálás zsákutcája. De erről Petőfi még nem tudott, így ő is modellt állt egy barátjának, a színész Egressy Gábornak (az ő öccse, Béni szerezte a Szózat zenéjét). Pontosabban modellt ült, mert akkoriban olyan hosszú expozíciós idővel kellett számolni, hogy a procedúra akár órákig is eltartott. A bátor vállalkozót általában leültették, és még fejtámaszt is adtak neki, nehogy bemozduljon a kép. Persze, így is gyakran előfordult, hogy valakinek három szája lett a fotón. A dagerrotípia egyébként nagyon szép képet adott (ha sikerült), tokban tartották, mint egy ékszert, s pontosan derékszögben ránézve olyan fényesen csillogott, mint a tükör. Sokan ezért gondolják, hogy Petőfi Szendrey Júliának akarta ajándékba adni a ránk maradt példányt, de lemondott róla, amikor meglátta a képet a pörsenéses arcával.
A dagerrotípia elkészítése nem volt olcsó, két pengő forintba került, Petőfi pedig vándorszínészként havi 28-at keresett, igaz, később már ennek a többszörösét. Egressy Gábor Párizsból szerzett magának kamerát, és meglehet, hogy baráti alapon (ingyen) fotózta le a költőt. Mivel nem volt szakember, a képei mulandónak bizonyultak, nem rögzítette őket megfelelően. Petőfi képe is megfeketedett, bár ő nem is tartotta nagy becsben. Amikor meglátta, milyen lett, gyorsan eldugta, és nem vette elő többé. Sértődötten csak ennyit mondott róla, ha megkérdezték: "Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel." Feltételezik, hogy a színészkedő Petőfi többféle arckifejezését is megörökíthette Egressy, s a költőnek ez a komoly tetszhetett a legjobban, ezért kapta meg ajándékba.
A dagerrotípia 1868-ban került újra elő, Petőfi István ("István öcsém") vette át Szendrey Júlia hagyatékával együtt. Tíz évvel később a testvér így nyilatkozott a fotóról: "a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők". Próbálták feljavítani, de inkább csak ártottak neki. Szakszerű restaurálására az 1950-es években vállalkozott Escher Károly fotóművész, neki köszönhetjük a mai verziót. Hígított ciánkáli oldatot használt, amivel örökre tönkre is tehette volna, ezért próbából egy másik fekete dagerrotípián próbálta ki először a módszert. Bevált, és akkor derült ki, hogy a próbalemez pedig Kossuth Lajos egyik ismeretlen fotója volt...További részletek a neten, rengeteg a hasznos oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése