A török hódoltság ideje alatt a keresztény seregek több
alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy Magyarországról kiűzzék a
pogányokat. Ez volt a célja az 1591-től 1606-ig tartó tizenöt éves háborúnak
is, amelynek során 1594-ben Esztergomnál vívtak véres csatát a szembenálló
felek. A törökök akkoriban már nem vetették magukat olyan lelkesedéssel a
harcba, mint például Mohácsnál, ahol alaposan megreguláztak minket, de a
császári és magyar erők sem álltak mindig a helyzet tetőfokán. Az esztergomi
vár ostrománál olyan szerencsétlen (mondhatni: amatőr) módon állították fel az
ágyúk jó részét, hogy a hadviseléshez jobban értő itáliai Petrino mérnök is
csak a fejét fogta (visszaemlékezése
ITT). Így írt a kezdeti csatározásokról: „Az ütközet tréfás volt, mivel a mieink nem tudták
megmászni a falat, az ellenség nem tudott előmerészkedni a tüzérség miatt. A
mieink háttal a falnak támaszkodtak, és úgy nyomtak fel néhány embert a
falakra. A törökök a túlsó oldalon, látva az előretolt ékek érkezését,
előjöttek, hogy megküzdjenek velük, mi azonban tüzérségi tűzzel és puskákkal
visszakergettük őket, úgy, hogy veszteségeik is lettek.” Végül a
talján szakember irányításával nagy nehezen sikerült beljebb nyomni a
törököket, ám a váratlan diadalon fellelkesülve Pálffy Miklós újra visszavette
tőle a vezetést. Szó szerint mészárszékre küldte embereit, akik lényegében
fedezék nélkül álltak a puska- és ágyútűzben. Körülbelül 100-an meghaltak, és
400-an megsebesültek a sikertelen roham során. Köztük volt a költő Balassi
Bálint is.
Balassi lobbanékony természetű, nagy erejű és képzett katona
volt, ám csapnivaló hadvezér, hiszen az apró, finom dolgok menedzseléséhez nem
volt szemernyi türelme sem. Remekül lovagolt, ügyesen kezelte a kardot és a
kopját, a lőfegyvereket azonban lenézte, az 52. verse
kivételével szinte sehol sem tesz utalást a „tüzes laptákra”, vagyis az ágyúkra
és ágyúgolyókra. Tragikus, hogy a vesztét éppen ez a becsmérelt fegyver okozta.
Balassit egy szakállas puska golyója találta el, de olyan szerencsétlenül, hogy
a diónyi lövedék mindkét combján áthatolt. Csontot és ízületet csodával határos
módon nem ért, de a költő tizenegy napos szenvedés után így is belehalt
sérüléseibe. Valószínűleg oldalról érhette a találat, amely ellen képtelenség
volt védekezni. A szakállas puska lényegében egy fanyélre erősített primitív
fémcső, amivel körülbelül olyan pontosan lehetett lőni, mint egy kapával. Ötven
méteren belül viszont kegyetlenül pusztítónak bizonyult, átvitte a páncélt, még
a lovat is. Balassi sebét Mátyás főherceg borbélya (vagyis orvosa) kezelte, de
nem túl szakszerűen, amit már a kortársak is szóvá tettek. Talán ha a borbély hallgatott
volna magyar kollégáira, a költő túlélhette volna az esetet. Mindezzel együtt
Balassi aligha lehetett jó állapotban, szóba került a lába levágása is, ám
végül erre valószínűleg nem került sor. A katonaköltő a nagy lázzal járó vérmérgezésbe
halt bele, és a Hibbén lévő családi sírboltba temették el.
Esztergomban 1938-ban szobrot emeltek Balassinak, s a
krónikások feljegyezték, hogy a ceremónián „hivatalosságok megittak 100 liter
világos Szentjános sört”. Egészségükre váljék, már akkor is a potya volt a menő a politikában. A II. világháborúban egyébként a
szobor megsérült, a helybéliek szerint a lábain ment át néhány golyó. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése